HÉTFŐ
Forró vizet önt a faládából a nyakamra. Tenyerekkel támasztom magam a
kőnek, mindenem égeti az érzés, de ez jó. Ébren tart, pedig szívesen
aludnék. Pár napja. Miért mindig éjszaka kellek ezeknek? Nappal meg
azoknak. Néha olyan mérges vagyok, hogy beállnék a kinti korcsokhoz
embert ölni. Néha. Én nem tudnám megenni őket. Valószínűleg akkor is
lemosatnám mindet Vele, miután a ruháikat leszedettem vele, és nyersen
sem kell, a fertőzött belsőszervek... meg sajnálnám is. Több rémálmom
lenne.
– Nem mondtam, hogy abbahagyhatod... – szólok rá, mert nem érzem, hogy tisztítaná a hátam, pedig egyértelmű, hogy azért állok itt meztelenül, hogy lefürdessen. Nem árt, ha minden szegletét ismeri a gazdája testének. Annyira undorító volt, ez a dög hogy volt képes lehányni? Örülök, hogy már elemésztett darabokat öklendezett. Eren nem mozdul, pedig tisztán emlékszem, hogy rászóltam másodjára. Általában háromig szeretek számolni. Megcsapom a nedves kövön a meztelen talpam, és akkorra is csak a léptek fröcskölését hallom vissza. Ő csak a cipőit vehette le. Azért mégsem...
– De Heichou, már kidörzsöltem a hátát a kefével...
– Tiszta akarok lenni. Folytasd! – Valamit közbe akar vágni, de erősebben ütök a lábammal.
– Folytasd!
Undorítónak érzem magam. A halott bajtársam mocskos belsőszerveit, a vérét köpetként és váladékként érzem magamon, hullaszag marja a szám, az orrom, fullasztja a torkom, és csak azt hallom, hogy hasznos volt-e? A francba is, mindenki hasznos, ne tőlem kérdezzétek folyton!
Fáj, ahogy a vállaim dörzsöli, a tarkóm, a hajam, de mintha soha nem akarna eltűnni a hullák érzése a testemből.
Mind hasznosak voltatok!
– Te! – Mintha látnám, ahogy a mocskos szemek rám szegeződnek. Mert egész eddig a vállamba bámult, mint egy gyerek, aki nem látott meztelen férfit. Megfordulok, mert elöl még nem végzett a megtisztításommal. Ostobán bámul, mint egy ostoba gyerek, aki most fedezi fel a kőfalon túli oldalt, ahol nincsenek Óriások. Csak az a sok hülyeség, amit magyaráz. Homoktenger, meg végeláthatatlan víztömeg, vagy mi a franc?
– Szerinted hasznos vagyok?
– Igen, Heichou, hasznos! – Aztán: – Főleg, amikor épp meg kell alázni engem! – Ezzel nem leplezed azt a szégyenérzetet, amit a látványom láttán érzel.
– Hm. – Kinyújtom a kezem, hogy odaadja a kefét. Fáj a hátam. Lehet, túlzásba hajszoltam, és szétdörzsöltettem vele a saját bőröm, megesik.
– Most nagyon elrontottál valamit. Menj ki, és vess ágyat nekem.
A gyerekek nem értik.
– Nem mondtam, hogy abbahagyhatod... – szólok rá, mert nem érzem, hogy tisztítaná a hátam, pedig egyértelmű, hogy azért állok itt meztelenül, hogy lefürdessen. Nem árt, ha minden szegletét ismeri a gazdája testének. Annyira undorító volt, ez a dög hogy volt képes lehányni? Örülök, hogy már elemésztett darabokat öklendezett. Eren nem mozdul, pedig tisztán emlékszem, hogy rászóltam másodjára. Általában háromig szeretek számolni. Megcsapom a nedves kövön a meztelen talpam, és akkorra is csak a léptek fröcskölését hallom vissza. Ő csak a cipőit vehette le. Azért mégsem...
– De Heichou, már kidörzsöltem a hátát a kefével...
– Tiszta akarok lenni. Folytasd! – Valamit közbe akar vágni, de erősebben ütök a lábammal.
– Folytasd!
Undorítónak érzem magam. A halott bajtársam mocskos belsőszerveit, a vérét köpetként és váladékként érzem magamon, hullaszag marja a szám, az orrom, fullasztja a torkom, és csak azt hallom, hogy hasznos volt-e? A francba is, mindenki hasznos, ne tőlem kérdezzétek folyton!
Fáj, ahogy a vállaim dörzsöli, a tarkóm, a hajam, de mintha soha nem akarna eltűnni a hullák érzése a testemből.
Mind hasznosak voltatok!
– Te! – Mintha látnám, ahogy a mocskos szemek rám szegeződnek. Mert egész eddig a vállamba bámult, mint egy gyerek, aki nem látott meztelen férfit. Megfordulok, mert elöl még nem végzett a megtisztításommal. Ostobán bámul, mint egy ostoba gyerek, aki most fedezi fel a kőfalon túli oldalt, ahol nincsenek Óriások. Csak az a sok hülyeség, amit magyaráz. Homoktenger, meg végeláthatatlan víztömeg, vagy mi a franc?
– Szerinted hasznos vagyok?
– Igen, Heichou, hasznos! – Aztán: – Főleg, amikor épp meg kell alázni engem! – Ezzel nem leplezed azt a szégyenérzetet, amit a látványom láttán érzel.
– Hm. – Kinyújtom a kezem, hogy odaadja a kefét. Fáj a hátam. Lehet, túlzásba hajszoltam, és szétdörzsöltettem vele a saját bőröm, megesik.
– Most nagyon elrontottál valamit. Menj ki, és vess ágyat nekem.
A gyerekek nem értik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése