PÉNTEK
ZENE
Erő. A térdeimen csúszok, és előrecsapódok a tenyereimre, ha nem tettem volna, az állammal és a számmal fogom fel az esésemet. Végül is, én adtam neki lehetőséget, és nem panaszkodom. Ráérősen köpök vért. Most már mindegy, mennyire mocskos leszek az elkövetkező pillanatokban, ha Eren így akarja! Félreugrom, a cipőivel csapja fel a port ott, ahol eddig én voltam fekve, a ragacsos köpetemben toporog, és rendszertelenül veszi a levegőt. Irányíthatatlan. Hajszolja a düh és a láncok ízének emlékezete, a csontig tört fogak, az agyba ütött orr, a felismerhetetlenségig csavarodott lábak, a hátrakötött karok, emlékezteti a megalázottság. Azt ígértem neki, elviszem az otthonába. Ha legyőz. Ha a kudarc árán akarja megérteni, hogy nekem van igazam!
Felém fordul. Az izmaiba feszült az adrenalin. Lendületet vesz a földből; leguggolok, a jobbja átcsapódik a fejem felett, a balját elkapom, és a karjaim balra döntve rántom ki, kiszabadul a bokája. Ráesik a talpára, és egyensúlyban maradva jobbal térdel, hátrabukfencezek – épp nem talált el. Ködöt vertünk a földporból. Ő prüszköl, mint egy dühös ló.
Néha hasonlít is a lovakra. Ha nem csak támadnál! Tenyereket üt elém, átlendül rajtuk, és két lábbal rúg a nyakamba, de én fel tudom tolni a vállaimmal, és visszalökni, hátra, és seggre esik. A csuklójára ugrom, majd az arcába; cipőn át is érzem, hogy forró a vér, ami kifröcsköl az ajkaiból. Majdnem mondtam, hogy csókold meg a talpam, Eren. De nem mondom.
Egy pillanatra úgy érzem, meghalt. Mozdulatlanságát csak az cáfolja meg, hogy a szabad csuklója a hevederem derékrészébe mar. Nem tudok reagálni. A pillanat, ahogy oldalra csap, és ő kerül bele az én testembe, ököllel az arcomba és két térddel a gyomromba, a pillanat, ahogy felszakad az én szám is, hátrafordul a nyelvem, szétmegy az orrom; vissza akarom öklendezni a reggelim!
A fájdalom élességében előkerülnek a tiszta zöld szemek, a korcs az arcvonalaiból, felfénylenek a sebek az arcán, az izzadtságtól mocskos hajat felfújja a szél. Látok egy megroncsolt arcú önmagamat az engem néző állatban, és érzem, hogy elborul az agyam. Igazából mikor is voltam dühös utoljára? Majd megkérdezem Erwint.
De nem vagyok elragadtatva. Balom tenyerét a torkába ütöm, és megszorítom.
Erő. A térdeimen csúszok, és előrecsapódok a tenyereimre, ha nem tettem volna, az állammal és a számmal fogom fel az esésemet. Végül is, én adtam neki lehetőséget, és nem panaszkodom. Ráérősen köpök vért. Most már mindegy, mennyire mocskos leszek az elkövetkező pillanatokban, ha Eren így akarja! Félreugrom, a cipőivel csapja fel a port ott, ahol eddig én voltam fekve, a ragacsos köpetemben toporog, és rendszertelenül veszi a levegőt. Irányíthatatlan. Hajszolja a düh és a láncok ízének emlékezete, a csontig tört fogak, az agyba ütött orr, a felismerhetetlenségig csavarodott lábak, a hátrakötött karok, emlékezteti a megalázottság. Azt ígértem neki, elviszem az otthonába. Ha legyőz. Ha a kudarc árán akarja megérteni, hogy nekem van igazam!
Felém fordul. Az izmaiba feszült az adrenalin. Lendületet vesz a földből; leguggolok, a jobbja átcsapódik a fejem felett, a balját elkapom, és a karjaim balra döntve rántom ki, kiszabadul a bokája. Ráesik a talpára, és egyensúlyban maradva jobbal térdel, hátrabukfencezek – épp nem talált el. Ködöt vertünk a földporból. Ő prüszköl, mint egy dühös ló.
Néha hasonlít is a lovakra. Ha nem csak támadnál! Tenyereket üt elém, átlendül rajtuk, és két lábbal rúg a nyakamba, de én fel tudom tolni a vállaimmal, és visszalökni, hátra, és seggre esik. A csuklójára ugrom, majd az arcába; cipőn át is érzem, hogy forró a vér, ami kifröcsköl az ajkaiból. Majdnem mondtam, hogy csókold meg a talpam, Eren. De nem mondom.
Egy pillanatra úgy érzem, meghalt. Mozdulatlanságát csak az cáfolja meg, hogy a szabad csuklója a hevederem derékrészébe mar. Nem tudok reagálni. A pillanat, ahogy oldalra csap, és ő kerül bele az én testembe, ököllel az arcomba és két térddel a gyomromba, a pillanat, ahogy felszakad az én szám is, hátrafordul a nyelvem, szétmegy az orrom; vissza akarom öklendezni a reggelim!
A fájdalom élességében előkerülnek a tiszta zöld szemek, a korcs az arcvonalaiból, felfénylenek a sebek az arcán, az izzadtságtól mocskos hajat felfújja a szél. Látok egy megroncsolt arcú önmagamat az engem néző állatban, és érzem, hogy elborul az agyam. Igazából mikor is voltam dühös utoljára? Majd megkérdezem Erwint.
De nem vagyok elragadtatva. Balom tenyerét a torkába ütöm, és megszorítom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése