Érzem az állat patái alatt a földet, és egyszerre lélegzem vele, savanyú
gőzpárát és vastag ködöt. Zsibbadt, ülepedett, tócsás fáradtság ül a
szemeinkben, és néha az ujjaim el akarják engedni magukat a gyeplőről.
Egyszerűen kihajtottan leesnék az állatomról, és aludnék, de öt percre
rá már nem élnék. Hiszen ez már odakint van. Messze még az óváros
szagától is. Minden döglöttől, a bajtársaim tetemeitől. Bűzlő fekete vér
száradt már az arcomra is, izzadt és tapadós az egyenruhám, a köpenyem
megmerevedett a folyamatos hidegtől. Csuklyát nem húztam a fejemre, mert
felesleges lenne.
Itt már a levegő változását is jobb hallani.
Óriások párlata ez, nem természetes fekete füst, ami gomolyog körülöttünk, eloszlani képtelen szorult be a fák közé, ki a rétekre, berekedve a hideg alá. Eren mögöttem nem viseli azt a romos állapotot, amit én, még a koszos arcom sincs időm megtörölni. A mi lovainkkal eddig elég volt egyszer megállni, pihenni a három nap alatt, ami az úthoz kellett. Akkor volt időnk mosakodni. Eren mellém sem mer kerülni, mindig hagyva a két állat távolságát követ, le-lebukott néha a feje, ahogy láttam félszemből, de a harcok vagy a testi sérülések nyomai csak a ruháján maradtak, a száradt vér és a kedvtelenség nyomaiként.
Itt jó lesz. Ahogy kiértünk az első tisztásra, már régóta, megnyílt az ég egy szeglete, felemeltem a balom, és ő tudta, mit akarok. Éreztem benne az adrenalint, az érzést, hogy tele van erővel és haraggal, amit ki akar magából tombolni, hogy a düh, amit érez, rám irányul. Mert én vagyok az, aki itt van, és érzi bennem a gyűlöletet. Mindegy, mi iránt. Eren érzelmei abszolút még az Óriás agyában ragadnak. El fogja veszteni önmagát. Érzem az örvénylést a köpenyemben, leugrom a lovamról, és elhajtom. Ha kell, visszajön értem, de nem tesszük ki az állataink annak, hogy összetapossa őket. Eren hatalmas méretei nem rémisztenek meg, hátracsapott fülek, felfelé szakadt száj, széles test, vastag izmok árkai; azonnal belecsap a földbe, a felszerelésem lök arrébb, mi is a célom, azt hiszem, hogy érezzem az Óriásának a bőrét az ujjaim alatt.
Eren, huh? Üvölt.
Biztos, hogy a nevemet mondja.
Itt már a levegő változását is jobb hallani.
Óriások párlata ez, nem természetes fekete füst, ami gomolyog körülöttünk, eloszlani képtelen szorult be a fák közé, ki a rétekre, berekedve a hideg alá. Eren mögöttem nem viseli azt a romos állapotot, amit én, még a koszos arcom sincs időm megtörölni. A mi lovainkkal eddig elég volt egyszer megállni, pihenni a három nap alatt, ami az úthoz kellett. Akkor volt időnk mosakodni. Eren mellém sem mer kerülni, mindig hagyva a két állat távolságát követ, le-lebukott néha a feje, ahogy láttam félszemből, de a harcok vagy a testi sérülések nyomai csak a ruháján maradtak, a száradt vér és a kedvtelenség nyomaiként.
Itt jó lesz. Ahogy kiértünk az első tisztásra, már régóta, megnyílt az ég egy szeglete, felemeltem a balom, és ő tudta, mit akarok. Éreztem benne az adrenalint, az érzést, hogy tele van erővel és haraggal, amit ki akar magából tombolni, hogy a düh, amit érez, rám irányul. Mert én vagyok az, aki itt van, és érzi bennem a gyűlöletet. Mindegy, mi iránt. Eren érzelmei abszolút még az Óriás agyában ragadnak. El fogja veszteni önmagát. Érzem az örvénylést a köpenyemben, leugrom a lovamról, és elhajtom. Ha kell, visszajön értem, de nem tesszük ki az állataink annak, hogy összetapossa őket. Eren hatalmas méretei nem rémisztenek meg, hátracsapott fülek, felfelé szakadt száj, széles test, vastag izmok árkai; azonnal belecsap a földbe, a felszerelésem lök arrébb, mi is a célom, azt hiszem, hogy érezzem az Óriásának a bőrét az ujjaim alatt.
Eren, huh? Üvölt.
Biztos, hogy a nevemet mondja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése