Egyetlen szerelmemnek, Erennek - ÉDES ERENEM...

A rohadás is változás, és mi, akik gyászolunk, tudjuk ezt a legjobban, Eren.

 ÉDES ERENEM...

ÓRIÁS. Érzem, hogy a levegő összezsugorodik, hogy az Óriás magába akar emészteni, de ahogy támadnék, egyszerre meg is kell állnom. A korcs teste másképp reagál, a taposása a földbe szabálytalanná válik, nem tör felém, lefelé húzza a testét, a térdeibe görnyed. Közelebb akarok menni, de akkor belevágja az ujjait a földbe, és beletép, a teste felém csapódik, de nem azt kapom, amit vártam. Ahogy a pengémmel a biztos pontra vágok, nincs már ott semmi, csak szétporladó izmok szöveteinek maradéka, ahogy az állott levegő nyomja lefelé. Kifújom a levegőt, és leengedem a pengéim. Mint a vedlett kígyó, olyan a teste, kilónyi bőrhám oszlik rohamos sebességgel a földben. Eren befeketedett szemei rám merednek, mintha a szíverrésem és a légzésem ellenőrizné, de ez nem Eren.
Valahol Eren.
Ugyan az az Óriás, mint volt, de nincs hatalmas teste, az izmai vékonyodtak, a teste felvette az emberi alakját, de megnyúlt, két, két és fél méteres lehet? A szája kisebb, de hasonlóan felfelé vágott, a fogai aprók lettek, mint egy emberé, az arca laposabb, a fülei hosszan maradtak, a testéhez arányosan. Mozdulatlan. Pont úgy, mint egy ragadozó. Beszívja a levegőt, hogy megtöltse magát adrenalinnal. Felméri a terepet, a bőrével megjegyzi a körülötte áramló világot. Fogalmam sincs, hogy működnek az Óriások érzékszervei, de azt hiszem, az övé gyorsan. Pillanatoknak érzem az időt, az ujjaim a pengetartóra markolnak, befeszülök, az ő jobb térde megmerevedik, felgyülemlik benne az energia, a vádlijába áll. Mit akarsz nekem megmutatni?
Úgy tapossa fel a füvet, mint egy rejtekéből ugrasztott vadállat, félreugrom, a pengék a két bokájára vágnak, a földre bukfencezik, a fején és a karjain pördül, a hátára érkezik. Nem vár sokat, a szövetek máris újraépülnek. Két lépésben kerülök felé, a felszerelésem köpi a gázt, a vállaiba vágok, és kinyesem a fél karjait a testéből. Felüvölt, de én sem számoltam.
Lábairól ugrott, ahogy maga alá tudta kapni, belemar a jobb lábamba, és oldalra ránt, a földnek csapódom, elszáll a felszerelés teljes balja. A pengék beletörtek abba, ahogy megpróbáltam mentőfékezni. Újra cserélek, de így kevesebb pótanyag van, a hülyegyerek már a nyakamban is van, a fogai alól épp kihúzom a torkom, de sikerül a hajamba kapaszkodnia és belevágni a fejem a földbe. Addigra visszaépülnek a karizmai utolsó szálai is, én pedig még mindig nem tudok mozogni. Ahogy a nyakamra rándultam, nem érzem a testem. Eren kinyújtja a karjait, a tenyereit az oldalamra simítja, és lökdös. Látom, sőt hallom is, ahogy a mellkasa szaporán mozog, ahogy a levegőt veszi őrülten az adrenalintól. Átpördít a hasamra, és a szíjaim tépkedi. „Elég legyen, Eren!” De nem tudok beszélni! Kiakadt az állkapcsom, és a fájdalom lebénít.
Épp megmozdul a jobb lábam. Majd a bal is. Eren már a köpenyem rágja, a derekamba támaszkodva húzza rajtam, a körmeivel szúrja az oldalam, a tenyere lefelé nyomja a derekam. Kihúzodzkodni próbálok.
Megnyalja a fogait. Megnyalja a fogait? Felrúgok, rohadt nyaktörő dolog, de a szarkeverő ölét megtolom, átbukik rajtam, belefejelve a fejembe, de ez most nem érdekel. A lábaimon tolom fel magam, őt másfelé borítva, és az ellentétes irányba indulok. Mellém kerül, a keze üt, de én hátrabukom, és mögötte térek el előle; belefütyülök a levegőbe.
Hanji ilyenről nem dumált! Hogy Óriássá változik, és nem tudom kinyírni úgy, hogy Eren még egy darabban maradjon. Hogy magára ölti a teljes Óriás erejét, de szinte alig változik, hogy a saját testére húzza a burkot, és nemcsak gigászi váz lesz, amit irányít belül, hanem ő maga lesz a rohadt szemét!
Pofán csap. Hátraülök. Leszorít a csuklóimnál, és a nyelvével végignyal. Pfhuuuj! Még mindig nem tudok beszélni… Ah, Eren, csak gyere ki onnan! Az arcomba hajol, a hajszálak végigcsiklandozzák a bőröm, a szám, a torkom, forró, kimelegedve kapkodok levegőért, és már rég nem érzem a hideget. Szeretgetsz, Eren?
Kitátja a száját, a következő érzés, hogy üvöltök. Mintha fehér fénybe robbant volna a rohadt világ, és látnám a sajátjaim arcát újra. Petra a szája elé rakja a kezeit, és elborzad. A többiek megremegnek a látványtól. Érzem a jobbom csontjait eltörni, a húst szétszakadni, egyszerre, aztán semmit, mintha nem lenne ott semmi. Eren fogai húscafatosak, véres foltok koszolják be, a légvétele szinte megszűnt, a szemei nyugalommal teltek el, a nyelve hajtogatja a torkába a levegőt. Mit csináltál velem? Heh? Mondd már meg, Eren, mi bajod van?
Tenyerét az arcomba nyomja, egy percig nem enged lélegezni, rándulva nyelek levegőért, amikor elenged, az érzés a testemben, mintha nyomorékká tett volna a félelem tőle. Mert nem tudom, mit csinál, én pedig nem akartam megölni! Hogy őt is elveszítsem… Felnyalja a sót az arcomról. Ezzel azt akartad elmondani, hogy van rosszabb a halálnál is?
Köszönöm. Összeszedtem magam.
Engedj el, Eren… nem tudom, mennyi perc telik el szüntelenül zúgva.
Meghallom a földben az állatom patáit, és Eren arca egyszerre önmaga, teljes valójában, bőgéssel díszítve. Azt hittem, az Óriásod veszélyes az embereimre, nem te, Eren.
– Nem tudom, mit csináltam! Nem tudom, mi történt! Hazaviszem, aztán hagyom, hogy kivégezzenek, corporal!
– Nem. – Eren elsápult, bőre fehérebb, mint a foltok, amik egyre nyomják a szemeim. Rivaille hadnagy, hogy bírod ezt? Mármint a hiányzó kéz tudatát? – Eren. Nem úszod... Meg... Ilyen... Könnyen…
Tudod, Eren, mi a különbség a szadizmus és a szerelem között? Érzésekkel bántani valakit kegyetlenebbül tudsz… 

Ez így TISZTA. Így minden tiszta marad...

– Hova szöksz már megint? Olyan tisztaságban, amit még ez a mocsok sem tudna könnyen összesarazni. Hogy így közölhessék a rossz hírt. Hogy megmentették a kezem, de újra kell tanulnom használni. Gyakorlatilag le lettem nyomorékozva. Milyen nevetséges ez, nem, Eren? Én Rivaille vagyok. Holnapra újra 100%-osan fogok hatékonykodni. Ez a sok gyenge ember, ezeket veszítem el elsőnek. Még ha maga Hanji Zoe is mondja.
Neki kétszer annyira nem hiszek, bolond az a nőszemély. Eren az ajtófélfában áll, az arca még ütésfoltos, és ha azt nézem, milyen gyorsan gyógyul, ezeket reggel szerezhette. Mert elkóborolt. Ott áll, és nem tud a szemembe nézni, mert a legrosszabb dolgot tette egy katonával, de amikor a jó kezemre támaszkodva megmozdulok, mintha visszaszökne a vér az arcába, és ide akar szaladni hozzám. A tenyerembe érkezik végül a feje, és a földre lököm. Nincsenek kérdések. A válla támaszt, amíg a lábaimba újra visszatér a vérkeringés. Ez a szentimentalista kölyök. – Megmutatod, hová akartál elmenni?
Virágok közé visz. Anélkül, hogy bárki megengedte volna, hogy ellopja a lábadozó Hadnagyot.
Nem vallottam be, hogy szerettem, hogy körülöttem vannak. Főleg Petrát szerettem!

  Mindig figyelni őt, és azt, ami ő. Az igyekezetét arra, hogy ezt a légkört jobbá tegye. A többiek oldódtak benne, de ő felém törekedett. Sohasem mondta azt sem, hogy gyűlölné, ha a férje lennék. Nem volt benne undor, hogy velem kellett hálnia. Csak figyelnie, az arcom, amíg ki nem simulnak belőle a rémálmok, a szemeimet nézni, ahogy újra előkerül egy sokkal betegebb világból. Önmagam száműztem folyton a mélységbe, mert a biztos kevés levegő, az el nem múló, metsző fagy biztonságosabb volt nekem, mint ez a hely. Az érzések változékonysága, és a halál.
Én nem vagyok olyan fickó, aki el tudja mondani, milyen érzés neki a szerelem. Petra elmondta helyettem, milyen érzés nekem. Amikor a mellkasomhoz ért, az engedélyem nélkül, és tökéletesen megbízott abban, hogy nem bántom érte. Azokon a titkos éjjeleken, amikor nem voltunk katonák, de egymáséi sem. Csak megfogtuk egymás kezét, és éreztük, hogy számíthatunk a másikra. Gőg, fenntartás, parancsok, és Óriások nélküli rémálmokba taszítottuk magunkat, de nem féltünk ennyire. Aztán nappal ő a csinosítgatásba, a boldogságba, a ragyogásba menekült, én pedig a takarításba, az undokságba és a zárkózottságba.
Mégis! Az osztagom mindig fogta a kezem. Hogy ne veszítsek el valamit és öljem meg magam, mert már nem bírom. Ez az a barátság, amit soha többé nem kérek!
Eren ujjai megérintik a virágok valamelyik szirmait.
– Nehéz volt összeszedni a maradványaikat, Corporal, de a Parancsnok segített. Éjjel mentünk. Eltemethettem az osztagát ide, és felszórhattam virágokkal. A dühöm, amikor bántottam, nem ér fel ahhoz a dühhöz, amit érzek minden alkalommal, amikor magára nézek.
Mit beszélsz te? Talán engem hibáztatsz, mint ahogy azok is? Családtagok tekintete, vagy a saját tükörképem, vagy más osztagok, akik lenéznek, amikor elvesznek emberek, de magasztalnak, ha ők is szakíthatnak az én dicsőségemből? Milyen undorító hely ez, Eren? Minek akarjam én megmenteni? Nem figyelek már rá, és egyszerűen taszít bele a fűbe, hogy aztán ráüljön a derekamra. Most nem látom gyereknek.
– Azt akarom, hogy hunyászkodjon meg mindnyájunk előtt, mert ez nem a hülye Óriásokról meg az emberiségről szól, hanem énrólam és önmagáról. Szeretem, Corporal, nagyon! Nem fogom elengedni sohasem, és ha kell, teljesen megcsonkítom!
Így beszél egy állat, Eren. Belemar a számba, én beletépek a hajába...

 

850 MAGASSÁGÁBAN...

Őrült vagy!
Ezt suttogják a fülembe. Hogy nélkülük már csak egy elveszett mániákus lettem. Mint hajdanán, üldözteted magad a semmiből a semmibe, és hova jutsz majd egyszer?
Érzem az Óriás tarkóját a pengém alatt. Szétroppan, mint egy jelentéktelen húscafat a lenyelés előtt. Mikor érzem, ahogy alattam nyílik szét a nyakszirt, szakad a bőr, elveszek abban a táguló végben.

A farkamra fogom az ujjaim, hogy kifeszüljön a testem, mint egy vászon. Gyötröm magam, hogy a testi fájdalom kiszorítsa az elméjét. Hogy újra képes lehessek Eren testét elengedni, vagy Eren az én testem? Ne kapaszkodjak belé majomként, az utolsó leheletemig.
Bosszút fog állni a tettemért, hogy elbántam gyermeki testével, mint akár egy Állat? Martam a húsába, és éreztem a számban, az orromban a beleit, friss, lüktető szívét akarva, betegesen... Mikor kezdtem érezni irántad? Mocskos perverz vagyok, ha a sóhajaim érte törnek? Ha érzem az Óriása vérét a kezeim alatt, hogy utolsó ízig kitépem belőle, és újra csak egy taknyos lesz, aki feleslegessé válik ennek a szennyes világnak, és megmarad az én önző vágyaimnak? Gyógyszeremmé teszem, a mocskos nyavalyáimra! Felnyögök. Falak kibaszott szentjei.

Az izzadt hátam a matracba tapadt. Ragadva a saját mocskomban, feszül be a fenekem, érzem az ölemet kővé válni. Eren kibaszott ajkai, mintha az ujjaim alatt Ő szopna. Egyre duzzadó hímtagom a fogaira szorítaná dühödten, haragosan, amiért bántottam a testét, megkínoz, hogy nem engedi el az erekcióm, ami érte könyörgött. Hah, Erenem, miért vagy ennyire kegyetlen? Megmondanád, mi fáj nekem ennyire?
A lábujjaim begörcsölnek, a lábfejeim egymás felé csavarodnak, a térdeim zsibbadtan feszülnek, a belső combjaim égnek; végigkarmolva őket, majd ujjaimmal a heréim megkerülve, magamra marok ismét, de már a hímtagom mozdítani sem merem, hiszen akkor elmúlik ez az érzés, a kínzó fájdalom, tűkkel szúr a fojtott akarat, az élvezet, amit tiltok magamtól.
„Corporal, A Szakaszvezető-!” hallom meg, és az ujjak megrándulnak. A kiszaladni akaró nyögést a számmal szorítom vissza az ajkaimba.
Elfojtja a szavát, a szemei talán kitágulnak, a torkából kiporzik az oxigén, az orrlyukai kitágulnak.
Csak a hangja. Mintha tiltanád a negédes élvezetet, te taknyos! Gyűlölj már végre, erőszakolj meg, hiszen ezt akarom, már az elejétől!
Azok a szemek, amik fel sem ismerik a vágyam, a hűvös ujjak, amik megtiltják, hogy folytassam, a körmeim elszakítják a forró húsomról, nem törődve az üvöltésemmel, ahogy a satu marok alól felszabadult a nemi szervem, megrándul az alfelem, és fújok. Homályosan gondolok Petrára, akarva harapni közben, Eren szemeinek arany-mocskos mérgéből. Érezni az ajkaimmal, és meghalni tőle, mert sosem lehet az enyém szabályok és betegség nélkül.
Úgy korhol a taknyos, mintha engedélyeztem volna neki, de most csak egy kölyökként hallgatom, akit talán Erwin fedd meg.
Ha tudná, hogy bánok veled, elragadná a pórázod tőlem, és engem újra bezárna, kikötne a torkomnál a vasakhoz, kifelé lógó farokkal, és sosem tudhatnám, ki becsteleníti meg azt, a saját gumikesztyűm húzva rá. Nem érezném ismeretlen száját.
– Úgy megütnél, mint a szar... – mondom Erwinnek.
– Igen, legszívesebben megütném, Corporal, de én tisztelem önt!! És a verést maga sem tartotta szükségszerűnek!
– Változunk, ahogy a szabályok is...
Közben érzem, hogy talán a saját levetett felsőjében törli a félmerevvé pihent végtagom, épp az a kevés pillanat is elég, hogy felfújódjon újra. Aztán megfoszt a ruhaanyagon átütő ujjaitól, hogy a combjaim is végigtörölje.
A szavaimra mintha a húsomba marna.
– Nem mondhat ilyeneket, ez már nem maga!
Sötétséget borít rám, a szét- vagy lerúgott pokrócommal. Ne babusgass, Eren, hiszen nem érdemlem meg! – Aludjon!

Én nem ezt akarom, a rohadt életbe!
Húzd ki a gerincem, ha kell, csak hadd feledjek végre!

„KEDVES NYÚL, NEKEM NEM CSAK HÚS VAGY!”

Tudod?

 

„Abbahagytad!” ordítok utána. Homályosuló alakja el-eltűnik teljesen, és feketeség marad helyette. Érinthetetlen ködláng, vattapamacsok leheletei. Eren ajkai eltávolodnak az enyéimről, érintése jegessé lesz, mintha nyáron esne le a hó. Megpróbálok felülni, de az üvöltéstől a maradék erőm is elveszett.

…

Erenem, hát megteszed? Nyomot hagysz a testemen, és megfertőzöd véreddel a véremet? Elfogyasztasz, mint a kannibálok a saját apjukat, hogy együvé váljanak vele?
A fájdalom csillói kinyújtották magukat, mintha a levegőben jelzőszínek sikoltanának. Fekete foltok, zavaros lehelet, leálló szív. Nem éreztem az életet magamban, de hallottam az ő testében raboskodni. Hát ez a bosszúd, Eren, a teljesség mindenében elszakadsz tőlem, és nézed, ahogy az üresség megfullaszt?
Meg akartalak érinteni, beléd kapaszkodni, az erődre építeni a Világom romjait, hogy aztán a súly alá eltemessed, aki vagyok. Erwinné válni, lefedett szemekkel létezni, és nem bánni semmit.
A halált sem.
Eren érintése, az ajkai az arcomon, majd a számon, fogai marása, a vérem illata, a nyála bűze, mintha a mocsokkal fegyelmezett volna, azért, mert annyiszor kezet emeltem a testére.
Kezei a szemhéjaimon, ujjai járása a nyakszirtem felé csúszva, körmei hasítása a gerincemen, derekam alá, a vájatomba, mintha eltompult volna az idő, megállt volna a nap az égen, vagy az éjjel örök álomba taszajtódott volna, kitátottam a szám, hogy sikítsak a fájdalomtól, az érzéstől, ahogy ujját belém vágta, mintha penge lenne.
Nem adott sem időt, sem kegyelmet, sem türelmet. Gyötrelemből, szenvedésből, és bűnhődésből font akasztókötelet, minek hurkát a torkomra szorította, ujjaiként. Egy pillanatra láthattam éles fogait, ahogy a fény szennyezi éllel, majd csak éreztem a vállamba csapódni, mint egy medvecsapdát a róka húsába. Ordításom mint vasra a rozsda telepedett torkomra, és pillanatok alatt jutott el a tüdőmbe. Elnehezítve engem, lopta a levegőmtől a helyet.
Mint tenger hullámai csapódnak össze a kéj élvezetei, és a harapása kínjai, fertőként borított be lepelként, még a szemeim is lefedve. Kínlódva mozdulva, rettegve akarva engedelmeskedtem a vágynak, hogy folytassa, lökődtem közelebb hozzá, hogy mélyebben magamban érezhessem, mint valaha bárki törődését.
Elfogyott a levegőm, majd megfojtott, és így sem akartam még szabad lenni, nem akartam még lélegezni! Bele akartam veszni ebbe a nyugodt állapotba, lassan elájulni, mintha feladhatnám egy életig, majd visszajöhetnék folytatni. Bárcsak--
Visszatért a levegő, úgy kaptam be, mintha étel lenne az üres gyomromnak, majd újra kifordult belőlem, mohóságom miatt. Eren fogai a nyakamba most vágódtak, mint egy vérre szomjas állaté, szívta meg a bőrt.
A fájdalom leizzasztott, megrázott, megríkatott! Ellenkeztem volna? De kezeim a saját számra tapasztottam, hogy tiltsam magamtól, mind most, mint a többi ujja érzeténél, kérlelésem, hogy hagyja abba. Mintha kértem vagy követeltem volna, dőlt hátra a fejem, kifeszítve a nyakam, lapult az ölem, nyitottam szét jobban a lábam. Erőszakkal ezer kéz kényszerített, s mind az övé, a lénye. Mit tettél velem, hogy így meggárgyultam, Eren?
Egy köröm érintett meg ott hirtelen, pattantam tőle, mint egy bolha, annyira szégyenteljes érzés ez, a forróság kiszaladt belőlem, és oda, majd az arcomba tódult.
– Eren! – csuklott ki a számon fojtottan, majd rám terült a hideg fekete, ami eddig csak fátyolosan ólálkodott a testem felett.

…

– Mert undorító vagy, Levi! – A szégyen a fejemből ismét a gyomromba kerül, de nem bírom felöklendezni, hiszen rég nincs mit.
Undorodva a saját szagomtól taszítanám, vágyva az előbbire szorítanám. Nem tudok mozdulni.
Eren lerángatja rólam a kocsmaszagú felsőt. Úgy vágott az ágynak, mint egy dühös fúria, az ajkait összeszorítva, fejét oldalra tartva, hogy ne bámuljon meg.
Elkapom valahogy ültömbe rándulva, ajkaim nekipréselem az övéinek. Eren felveszi az erőszakot, fogaival bántja a számat, nyelvével behatol. Remegni kezd a testem, hosszú karjait a derekamra szorítja. A páni forróság pillanatok alatt elönt, ahogy az izgalomtól való vacogás is.
Részeg vagyok. A csókja semmilyen, tapasztalatlan, de nem is próbálkozó. El akarom húzni a fejem, hát neked nem kellek, Eren?
Ki vagy, hogy veled megengedjem magamnak az őrület éles világát? Lássam a valóságot, amit a magány daca elzárt, amit a halál oly óvón távol tart tőlem, azt a valóságot, ahol megroncsoltad a kezem, hogy ne mehessek el a végtelenbe nélküled?
„– Sajnálom, Levi, de így nem kellesz. Én a régit szerettem” – mondja őszintébben, mint bárki más elvesztése.

ZENE

ÉDES ERENEM...

- A lázpiros arcod sokat elárul! Te szerelmes vagy Erenbe! - rántott vissza a valóságba, diktálja belém a faszságait kora reggel.
Pedig csak a hideg levegő csípi az arcom…
- Ez csak sebláz, négyszemű! Menj, és paskold meg egy óriás seggét kérlek.
- Hihetetlen! Még humorizálsz is! Te tényleg belezúgtál valakibe! Na-na, milyen a csaj? Dögös legalább?
Megütögette erre az ÉN vállam. Remélem legalább tiszta kézzel!
- Lapos. - felelem.
Erent nézem. Az udvaron dolgozott. A fiú egy pillanatra felpillantott. Félredobtamm a fejem, és a csápoló Hanjit is arrébb söprögetem, hogy valahol máshol játsszon malomkereket.
Erőszak egy gyerek ellen. Megroncsolt végtag. Idáig jutott az emberiség legerősebbje? Valamikor ott kellett hagyni egy porszemet, azon a mindig tisztára nyalt padlón, nem lehettem mindig pedánsan tökéletes magammal szemben! Az emberek nem padlók, vagy asztallapok, vagy ablakok, nem lehet hibátlanra csiszolni szerekkel, hogy hazug tükrükben nézhesd a saját arcod aztán!
Szar szag van… Akkor is, ha nem az árnyékszéken ülsz, vagy várod, hogy Erwin szorulása megszűnjön, aminek szelei beterítik a környezeted.
Micsoda vulgáris képzelgés…
Nem érzem a szükségtelen érzelmeket. Eren nem hajlandó büntetni. Nem érezteti velem a testi vonzódást. Az emberek ma is meghaltak, ahogy tegnap is. Sírni pedig nem tudok…
Eren…
- Hadnagy! - hallottam meg azt a hangot, amit nem kívántam! Hiszen lefoglaltam az előkert, és az egész udvar takarításával.
- A szakaszvezető küldött! Mit csinálsz? - és megéreztem a kezeit az arcomon.
- Alkohol illatod van?! - Ez drog, Eren… tiszta, és a hóra hasonlít. Át tetszően hidegre. Felfokoz, kienged, mássá tesz! És megéreztem mást, mindenhol. Éhes lettem tőle, és hírtelen mégis éhen hagyott halni…
- Mert undorító vagy, Levi! - mondta… mintha egy dögöt kéne fognia, ami megette a legjobb barátját. Vagy az anyját.
„ - Sajnálom Levi, de így nem kellesz. Én a régit szerettem!” - miért hallom ezt már a saját fejemben? Nincs már szája, ami morogna, ostoba kis hülyeként?
- Találkoztam egy vakkal. - mozgott a szám valami régi, értelmetlen emléket - , az engedélyem nélkül megfogta a kezem, öreg ujjakkal megsimogatta a tenyerem belsejét és azt mondta Eren: „te öltél már fiam.”
- Kit érdekel! - az ujjai az ajkamra simítottak, a lélegzete egyre forróbbá vált. Elmúlt hírtelen az eddigi közömbösség köztünk.
Játszol velem te szar?
Kifeszítette a szám, hogy az ajkait az enyéimre tudja préselni. Aztán felprüszkölt, mint a lovak, vagy Jean barátja.

…

Mit mondasz a száddal? Hihetetlen arrogancia csap ki belőled, pedig eddig tisztelettel fordultál felém!
- A szád most már szart mond! - Megpróbálok felnyúlni hozzá, és amikor a torkát végre megszorítom, az arca sem rezdül már. Változott a felállás, ahogy azt vártam, változott a köztünk levő erő. Hiszen Ő egy cseszett korcs, és én ember maradtam, nem állt meg körülöttem az idő, és az elmém nem fiatalodik meg. Elvárod, hogy tűrjek, és cipeljem a hátamon mindig, ezt a nyomorult világot, mert nélkülem megállna? Amíg te láncra vert kutyaként nyüszíthetsz a holdra? Amikor pedig elhullok, felkapnál minden terhet rólam, hátha mégis élek? Futnál vele a bosszúdba, hogy feltámassz?
Előbb szarod össze magad kínodban!
Felzabálná az embereket, minden baszott óriás, és te Eren, összeomlanál, mint egy nyomorul taknyos, vergődnél partra vetve, tépnéd le a saját irhád, hogy végleg megszabadulj a maradék emberségedtől, és te szöknél el elsőre örökre, inkább az óriások közé a saját szégyened elől!
Hah...
Ez a különbség kettőnk ereje között... az én, és a drogom ereje között...

Mégis ellágyulnak a vonásaim attól a csóktól, amit a számra biggyeszt, a nyelve szúrásától az ajkaimon, lehelete forró párlatától. Nem úgy volt, hogy ez a kurva, részeg ember, nem kell?
Vizenyős tekintettel keresem a zöld szempárt, karjaimmal felfüggeszkedem a nyakába, és abbahagyva az eddigi hisztériás állapotom, meghunyászkodva zuhanok bele a szája játéka okozta mámorba. A vérembe kevert maró hóesés homokszemekké fakítja lassan a vérem, -olyanokká, amit a lopott könyvek sárga lapjain láthattam-, mossák a lelkem formátlan partját, vájja magát bele, és alakítja mássá azt, ami eddig olyan rendezetlen buckákban halmozódott fel a talajon. A homok szemcsék. Mert ezt jelenti az összes kurva könyved a tengerekről, és a homokos partokról?

Kibaszott homok szemcsék vagyunk ebben a világban, nem számít, mennyi óriást zúzunk szét!
- Ahh! - nyögök fel a szája alatt, ahogy a fogai megakadnak a torkomon, a lábaim görcsbe merevednek attól az érzéstől, ahogy megszívja a bőröm. Megcsap a saját vérem kiserkenő fémes szaga, és arra talán valamit reagálva próbálom értelmesen forgatni a szemeim.
- Sajnálom, amit az előbb mondtam Heichou... - mondta könnyedebb átszellemültséggel, de pont telibe leszarom! A szájával annyira elkábít, hogy meg is ölhetne ebben az állapotomban. A roncs kezem lüktetésére sem figyelek már régen, csak az Ő nyelvére, ahogy köröz a sebemen, amit okozott, és amiből még a jócskán szivárog a vérem.
Hagyd már abba! Ezzel csak megőrjítesz! De önkéntelen mozgásokat teszek, a derekam felemelkedik, az ölem megkeményedik, a lábaim csúsztatom az ágyneműn, mintha folyton helyezkedni akarnék. Kívülről látva egy normális alvás előtti testi állapotot akar felvenni a testem, azonban idebent egy káosz a fejem.
- Eren, te egy gyerek vagy - próbálom a szavakat értelmes sorrendbe rakni, de sem az alkohol, sem Eren csókjai a vállamon, és lefelé a mellkasomon-, nem segítenek ebben.
- Szépítem, vagy sem, ez gusztustalan!
- Épp most leszel erkölcsös Heichou? - és a baszott agya most szakad ketté? Épp most kell megőrülnie?
Olyan puha, mint a langyos tó vize, amikor a bőröd próbálja kecsesen simogatni. Csábítani mélyebbre. Oda, ahol már nem ér le a lábad.
- Nem te vagy öreg, te szar! - kiabálok, de minek? Hiszen én akartam ezt, semmibe sem belegondolva, hogy megbolonduljon egy kicsit, és engem akarjon felfalni, hogy egy kicsit én rám figyeljen, ne a geci bosszújára. Óriások, az anyja, a barátai, hogy ezek veszhessenek a picsába, értem, hogy aztán belebolondulhassak a tudatba, hogy miattam lett minden!
Megszívja a köldököm. Érzem leszökni a vérem, lebénul a felsőtestem, a karjaim lecsúsznak, szinte leesek róla, bele az „ágyamba-matracomba-zsákomba”, a fejem hátrahajlik, a mellkasom megfeszül, a derekamtól lefelé- felfelé domborodok, mintha Ő emelne a szájával. Miért hagyom ezt?

- Ez mi! Hanji szakaszvezető szerint lázas vagy, ez láz?
Rombol önkényesen ezer fényesen vibráló lepkévé, ordítok, mintha satu alól kerültem volna ki, ahogy hírtelen elszakad tőlem -, de nem jut vissza semmi belém…
Talán abnormálisan meleg lehetek a fejem, az arcom helyett, már odalent, azt hiszem, mint a hevített pengék a megformálásuk előtt. De inkább csak most jutott eszébe, hogy mit kotnyeleskedett az a nő, hogy felkeressen, mert mióta tudja már, hogy nekem Eren kell, és azt akarom, hogy legalább leszopjon…!
- Mik ezek a lyukak a karodon! Ne nézz rám így! Mit csinálsz? Vegyél levegőt!
Nem, nem akarok meghalni! Csak egy kicsit megállok, hagyom az emberiségnek, hogy lépjen kettőt nélkülem, vagy Erennek, hogy felvállal-e… vagy nem?

Ígérem, utána felzárkózok!

...