Fogda

 Erwin E/1, mert megkért rá...

Öt hete ülök a fogdájukban. Még mindig az Ő szemeit látom, ahogy felém néz, érzem a bőrömön a tekintetét, a forró lélegzetét ami mar mint a sav. Olyan konok vagyok, és megállíthatatlan, ha róla van szó! És Nile hiába volt a barátom, a szentimentális lovat nem érdekli mit tettek az én Levimmel. A fiammal! A mészárlásom jogos volt. Semmilyen politikai rang nem húzhatja ki a szarból a geciket, ha összetörik az én apróságom!

Itt kell rohadnom fél kézzel, a pónik börtönébe. Olyan embereket megöltem, akik még felettem is állnak. De hol érdekeljen ez? A pengéimen nem hiába szárad a vérük. Sosem fogom megbánni.
Csak egy lány jár le hozzám és néha Nile. Nem fognak kiengedni, már nem tartanak az emberiség megmentőjének. Nevetséges.
Örüljek ennyinek, és, hogy Rivaille nem eshet teherbe. Ennyire dühösek ezek az átkozott politikusok rá? Csak engem akartak bántani, ugyan!
Őt csak belekevertem!
A lány beoldalazza a lefedett ételemet a rácsok résén, odaszorítja a fedőt, hogy ne lötykölje ki. Szomorú tekintetű, kócos hajú, szeplős teremtés.
Őt sem tarthatják túl jól. Sovány, fénytelen szemű, egyszerű virágos ruhácskát hord és vastag csizmát.
Kerekíti az ajkait de aztán inkább mégsem szól. Csak az ennivalós tálra pillant.
Odamegyek, amennyire a bokabilincs engedi és a megmaradt balommal visszatolom.
- Edd meg. Én kibírom!
Nehezen beszélek. Aggódok érte. Ez a szánalmas hely nem érdekel. Sem az állapotom. Ez a nő pedig láthatóan keveset eszik.