Virágok leszünk egyszer
Soha nem beszélgettem veled igazán.
Mert nem mertem. Gyomból nőttem ki magam, valami hatalmassá, és egy egyszerű -épp nővé cseperedő lány szemébe nem mertem mondani az igazságot. Azt, ami engem előrébb mozdított, a titkos éjjeleken. Előrébb küzdötte a reményt, hogy van értelme felkelni. Akkoriban, amikor megismertelek, már gondolkoztam azon, hogy feladjam.
Soha nem voltam egy menekülő típus. Én szembenéztem a katonai rendőrséggel, és a barátaim elvesztésével, az akaratom ellenni csatlakozással a Felderítők szárnyai alá -de mindig éreztem, hogy ezek a szárnyak, nem igaziak. Mindig csapzott és törött szárnyakat hordunk, és soha nem érjük el az eget. Még az ujjbegyünkkel sem simíthatunk végig azon a szabadságon, ami ott messze van tőlünk.
De akkoriban valamit elvesztettem. Már hiába takarítottam, és mostam le a testem, mindig véres lábnyomokat hagytam. Gyötrött lázálmok, és hosszan vágott késél a combjaimban sem mulasztották el, fertőzések a sebektől, nem lehettem betegen az ágyban. Mert én nyújtottam mindenki felé a kezem, a Falon túlról. És Ők hittek bennem.
Veled azonban más volt. Sosem hagytad, hogy igazán elkapjalak. mindig tartottad a távolságot, és csak nevettél bele a világba. Soha nem érthettem, miért nem engedsz magadhoz. Amikor elkértem a kezed édesapádtól, az sem volt igazi, de akkorra már annyira dühített, hogy nem ránthatlak túl ezen a sövényen, ami körülöttem burjánzik.
Miért pont te, Petra? Amikor mindenki erőszakkal tépi magát hozzám? Az egyetlen dolog, amire vágytam, az az ezerféle virág-illatod, amit beszívok, az élvezeted csúcsán. De sosem adatott meg számomra. Te talán elmondhattad volna, mit jelentek igazán?
Bossard egyszer komolyan azt mondta: Én vagyok az új Isten. És mint Istenek a történelemben, egyszer elfogok tűnni. Mert az emberi gyámoltalanság, nem ereszti el a karjaim. Lefogok esni közéjük, és halandóvá válok.
Mert nem mertem. Gyomból nőttem ki magam, valami hatalmassá, és egy egyszerű -épp nővé cseperedő lány szemébe nem mertem mondani az igazságot. Azt, ami engem előrébb mozdított, a titkos éjjeleken. Előrébb küzdötte a reményt, hogy van értelme felkelni. Akkoriban, amikor megismertelek, már gondolkoztam azon, hogy feladjam.
Soha nem voltam egy menekülő típus. Én szembenéztem a katonai rendőrséggel, és a barátaim elvesztésével, az akaratom ellenni csatlakozással a Felderítők szárnyai alá -de mindig éreztem, hogy ezek a szárnyak, nem igaziak. Mindig csapzott és törött szárnyakat hordunk, és soha nem érjük el az eget. Még az ujjbegyünkkel sem simíthatunk végig azon a szabadságon, ami ott messze van tőlünk.
De akkoriban valamit elvesztettem. Már hiába takarítottam, és mostam le a testem, mindig véres lábnyomokat hagytam. Gyötrött lázálmok, és hosszan vágott késél a combjaimban sem mulasztották el, fertőzések a sebektől, nem lehettem betegen az ágyban. Mert én nyújtottam mindenki felé a kezem, a Falon túlról. És Ők hittek bennem.
Veled azonban más volt. Sosem hagytad, hogy igazán elkapjalak. mindig tartottad a távolságot, és csak nevettél bele a világba. Soha nem érthettem, miért nem engedsz magadhoz. Amikor elkértem a kezed édesapádtól, az sem volt igazi, de akkorra már annyira dühített, hogy nem ránthatlak túl ezen a sövényen, ami körülöttem burjánzik.
Miért pont te, Petra? Amikor mindenki erőszakkal tépi magát hozzám? Az egyetlen dolog, amire vágytam, az az ezerféle virág-illatod, amit beszívok, az élvezeted csúcsán. De sosem adatott meg számomra. Te talán elmondhattad volna, mit jelentek igazán?
Bossard egyszer komolyan azt mondta: Én vagyok az új Isten. És mint Istenek a történelemben, egyszer elfogok tűnni. Mert az emberi gyámoltalanság, nem ereszti el a karjaim. Lefogok esni közéjük, és halandóvá válok.
A remény úgy szaladt végig a tarkómon, mint az orgazmus éjjelente. Mint a lány sóhajai, aki a mellkasomba csókol. Úgy akartam imponálni számára, hogy legyőzök mindent, ami könnyeket csal a szemeibe, de leginkább magamat nem győztem le soha. Úgy vágytam rá, hogy Ő akarjon a leginkább, hogy nem is vettem észre, milyen távol lököm magamtól. A folyamatos hangulat-romlás, egy mély, és iszonytató szakadékba löki végül, és bezúzza a testét.
Azt akartam, hogy a saját virágaira essen.
Azt akartam, hogy a saját virágaira essen.
Amikor álmot csókoltam a halott szemeire, megakartam fogni az ujjait, de már meghalt bennem az a vágy, hogy erőszakkal áttépjem Őt, a tövisek között. Megkaphattam volna akkor a testét, de ez már csak egy üres váza volt. Nem volt benne az a lány, akire vártam egyedül, álmatlanul.
- Hova tűnünk, ha meghalunk Eren? - Kérdem a Világ megmentése napján.
Eren megvonja a vállát, majd a mellkasomra bök.
- Anya szerint kihajtunk a földből, valamilyen virágként.
...
Virág mező telepedett oda, ahol, ahol meghaltatok. Lefekszem közétek, és becsukom a szemem, nem félve többé a haláltól, az Óriásoktól, és a magánytól, mert tudom, hogy Petra ma kinyújtja a kezét, és magával visz engem.
És végre vége lesz ennek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése