Eren fantáziája
Levinek troll Eren
Oh anyám, vajon mekkora farka lehet a Corporalnak? Vajon milyen érzés ha a számba vehetem?
- Tedd szét jobban a lábad - merülök bele a saját ujjaimba, érzem a Corporalom közeledő sikolyainak beteljesülését, a könnyei gyöngy-felszíne áztatta márvány arcát, ködös tekintetét. Érintetlen teste forró, mintha ágyútűz lenne benne, apró rándulásai is olyan erőteljesek, hogy majd szétszakad rajtam. Az arcába lehelem a saját élvezetem, és a pénisze ízének illatát, csillámlik a levegőben álló por, amitől úgy feszeng, mintha egy dobozba zárnák egy gyereket.
- Engedd el magad Levi!
Gyötröm. Beleüvölt, ahogy a tövemig vágok, ahogy a hegye mint egy felhevített penge vág az Óriás tarkójába, vagy akár Ő az enyémbe. Kezei már önkívületben izgatják saját merevedését, a gumival elszorított végen húzza le a bőrt, a körmeivel marja a vesszőt, a kisujjaival érinti a heréket. Hadnagy, látom rajtad, hogy a végén jársz, belehalsz ha nem teljesedhetsz be, tárhatod ki szabadság szárnyaid, és törhetsz bele az égbe, hiszen odavaló vagy!
- Most már leveheted!
És Ő lepiszkálja magáról a dolgot, hogy méreted dolga elengedje magát. Feje hátraesik, kifeszül az egész nyaka, végigszánt a gerincén, feneke záróizmai összeugranak: akkor folyok bele én is, állatként üvöltve, a szemeire szegezett szemekkel.
Zöld smaragd szín csillog a tenger ezüstös felszínén, mintha Szirének farka pikkelyei úsznának a víz-tükör alatt.
Szétizzadt hajam áll a kitakarítatlan szobában. A szemeibe néz. Az arca és a fülei vörösek, de a szemei dühösek. Elélveztem ujjaim közt. Ő elélvezett a képzeletemben.
És a Corporal karba teszi a kezeit, hogy kényelmesebben arcon léphessen.
Biztos nem szeret alul lenni. Gondolom vérző orral ott a földön.
Sajnos abba már nem segített, hogy feltudjam akasztani magam, mert leszedett a kötélről.
Nem tudom, miért tette? Az én időmnek vége! Egyszer el kell menni, és egy frissebbnek átadni a helyet. Valakinek, aki majd elvezeti ezt az elbaszott rendszert a Nirvanaba. Valakinek, aki éppen mindenben tökéletesebb lenne nálam. Én már csak tengődök a rosszullétekben, és az ablakból kell nap-napjában kiszedni, mert Levi után akarok menni.
Az én édes szerelmem! Ez a távolság már meggyilkol! A könnyeim már szárazak, sőt, inkább homokszemek, mint mások. Ez a lány hiába van körülöttem, pedig már nem kérem. Semmit sem. Rájöttem minden hibámra, és most vezeklem. Megbánok mindent, ami rosszat adtam neked. Megérdemlem.
Levi, hol lehetsz?
Egyik nap adtam fel. Amikor már nem fulladtam a láztól, és álmomban Levi boldog volt.
Egy asszony kezét fogta, aki közös gyermekük várta. Messze menekült az Óriásoktól, és egy olyan városban élt, ahol hírből sem hallottak róluk. A nő nem hasonlított Petrára, de Ő lett az új szabadság angyala, számára. Levi elhullajthatta a saját rothadó szárnyait, és a Nő adott számára, a sajátjából egyet. Boldog volt. Nem sírt többé álmatlanul reszketve, amikor senki sem látja. Nem karolta Eren a legnagyobb titokban magához, mert az egyedüllét már teljesen tönkretette. Nem kellett szavakat suttogni a füleibe, hazugságokról énekelni számára. Nem volt már Ő a legerősebb mindnyájunk közt, és nem cipelte magával a terhet, ami évek hosszú gyötrelme alatt nyomta, egyre agyon. Elment. Elszakította a hűség, és a felelősség vasláncait, itt hagyta nekünk a halál utolsó óráit, mert Ő tudta; hogyha marad, Ő lesz az, aki a pusztulatba rántja ezt a maroknyi Világunk.
- Megbízik bennem az én édes Levi-om - mondom a plafonnak száraz torokkal. A lázrózsákat öntözi az izzadtságom, mint egy hűs nyári eső a talajt. - Hogy én, megmentem ezt a Világot, mindkettőnk helyett!
~
Homoktenger
Levi eljutott az áhított falon túlra, de sajnos egyedül maradt. Vagy még sem?
Egyedül maradtam. A Világon, a Falakon belül, és a Falakon kívül. Mindenem odaveszett az utolsó háborúban, az utolsó hangig. Mintha ez lett volna az emberiség reményének a sorsa. Én nem katonának születhettem, hanem jelképnek, imádatnak, valaminek, ami kitart az utolsón túl is. Egy olyan lénynek, amit nem veszít el mind az utolsó pillanatig sem, az emberiség. Aki lehajtja majd az utolsó halott szemhéjait is a tömegsírban. Aki aztán feléget mindent, hogy a szél a megboldogulásba sodorhassa őket, elvihesse ebből a földhöz ragadt pokolból egy olyan helyre, ahol nincsenek Óriások, nincsenek emberek, és nem vagyok én ott.
Rivaille hadnagy, akinek a tekintete a véget, a gyászt, a veszteséget őrizte, és fedte el az emberiségtől.
Rivaille hadnagy, akinek a tekintete a véget, a gyászt, a veszteséget őrizte, és fedte el az emberiségtől.
A meztelen lábaimat marja a só. Órák óta állok a tenger partján, Erwin utolsó megmaradt emlékét, a tőle kapott zakóm ujjait sodorja a szél. Elvesztettem a jobbom, ahogy ő is, mintha közös veszteségünkkel kellene fennmaradnunk, hogy erőt adjunk az esendőbbeknek. De Erwin szemeit én hunytam le utoljára a holtak sorában. Amikor az utolsó Óriás hamvai is eltűntek a földben, mintha egyszer virágok nyílhatnának majd belőlük.
Egyedül ebben a vágyálomban. A kéklő semmi peremén fekszik a napkorong fénye, fehér habok magasodnak fel, majd süllyednek alább a víztükörben. Felhőtlen, egyenletes ég feszíti a mását, mintha nem is lenne határ köztük.
Eren álma csókolja a bőröm, mögöttem a homok dűnékben hullámzó partja, talán ezt nevezhetném homoktengernek? Egymáséi, és mindig szorosan bújnak össze, simulnak a másiknak, soha szét nem választhatatlanul.
Én is az akartam lenni Erennek. A partja, a szárazföldje, a biztos talaja a lelke szeszélyes tengerének. Hogy bármennyire kavarodik fölé a tajtékzó vihar, mindig az én ölembe simuljon a rettegő, domborító teste, félelemtől hullámzó rémülete. De az álmok kergetése csak hasztalan délibábok, amik elvonják a figyelmed a valós zord világról. A halál mély feketeségéről.
Soha nem reméltem, hogy a karjaimba vonhatom valaha. Hiszen annyira féltem az érzésektől. Ő pedig annyira fiatal, és még olyan sokat megérdemelhetett volna. Pont egy öreg fóbiást kapott volna helyette? Én nem érdemeltem meg Eren figyelmét. Sarokba szorított vadként még az árnyékomtól is rettegve próbáltam elűzni a sokasodó veszteségeket, hiába. Társak halála, végül önmagam halála vezetett ahhoz a bukáshoz, amit hittünk Erwinnel...
Utolsókként kellett megmentenünk megannyi szerettünk emlékét. És nekem kell egyedül őriznem ezt az érzést, ameddig csak élhetek!
De miért zokogok, amióta érzem a sós levegőt az arcomban? A térdeimre esem, és a tenyerembe rejtem az arcom. Miért nem voltam ott, amikor Erent elnyelte a saját őrülete, és ölte meg önmagát az erejével? Hiszen bennem bízott, ha nem is olyan érzelmeket táplálva, amiket én felé!
Eren álma csókolja a bőröm, mögöttem a homok dűnékben hullámzó partja, talán ezt nevezhetném homoktengernek? Egymáséi, és mindig szorosan bújnak össze, simulnak a másiknak, soha szét nem választhatatlanul.
Én is az akartam lenni Erennek. A partja, a szárazföldje, a biztos talaja a lelke szeszélyes tengerének. Hogy bármennyire kavarodik fölé a tajtékzó vihar, mindig az én ölembe simuljon a rettegő, domborító teste, félelemtől hullámzó rémülete. De az álmok kergetése csak hasztalan délibábok, amik elvonják a figyelmed a valós zord világról. A halál mély feketeségéről.
Soha nem reméltem, hogy a karjaimba vonhatom valaha. Hiszen annyira féltem az érzésektől. Ő pedig annyira fiatal, és még olyan sokat megérdemelhetett volna. Pont egy öreg fóbiást kapott volna helyette? Én nem érdemeltem meg Eren figyelmét. Sarokba szorított vadként még az árnyékomtól is rettegve próbáltam elűzni a sokasodó veszteségeket, hiába. Társak halála, végül önmagam halála vezetett ahhoz a bukáshoz, amit hittünk Erwinnel...
Utolsókként kellett megmentenünk megannyi szerettünk emlékét. És nekem kell egyedül őriznem ezt az érzést, ameddig csak élhetek!
De miért zokogok, amióta érzem a sós levegőt az arcomban? A térdeimre esem, és a tenyerembe rejtem az arcom. Miért nem voltam ott, amikor Erent elnyelte a saját őrülete, és ölte meg önmagát az erejével? Hiszen bennem bízott, ha nem is olyan érzelmeket táplálva, amiket én felé!
A lovam hirtelen prüszkölésére leszek figyelmes. Fel akarok állni, de túl nehezen lélegzem be a levegőt a fájdalomtól. Már nincs ki elől elrejtenem az érzéseket, már önmagam sem számít! Elveszve ebben a végtelen gyönyörűségben, a szabadságom magányos súlya alatt, miért hazudjak tovább önmagamnak?Valami megérint, és a vállaim gyötrött rázkódása abbamarad. Nem tudok magam megfordulni, mert talán egy Óriás élte túl a poklot, és jött el, énvelem végezni utoljára, de amikor az akaratos érzés megfordít a talpaimon, egyszerre nem bírok tovább lélegezni. Mintha megállt volna az idő, és tíz körömmel akarok ebbe a pillanatba kapaszkodni, mégsem bírom megfogni, és tudom, hogy mindjárt elmegy a káprázat.
Eren erős, tiszta tekintete néz vissza rám. Ajkai apróra nyílva, arca olyan sima, mint amilyen gyermeki fiatalságban megállította az idő. Pedig azóta már eltelt ötven év is.
– Már szörnyeteg vagyok! – akarom eltolni magamtól, ahogy eszembe jut, hogy ez a tiszta lény megérinti a mocskos bőröm, de Eren ujjai nem eresztik a vállaim.
– Azóta állsz a vízben, hogy meghaltunk mindnyájan? – kérdi. A hangja leírhatatlan számomra. Az idő lassú kopása a testemen rozsdássá tette a lelkem, és végül megtörte. Árnyéka vagyok önmagamnak. Egy csendes szellem, aki eladta a lelkét a szörnyetegeknek az emberiségért. Még olyan sem lehetek, mint Eren, aki akarata nélkül kapta a nyakába ezt az átkot.
– Élnek emberek. Nagyon messze innen, de élnek! Nem ismerik az Óriásokat, és talán csak egymásnak képesek ártani egyelőre... – mondja nekem, olyan boldogan. – Esélyt kaptam, hogy éljek! És ha el is vesztettem mindenkit, téged most megtaláltalak!
Eren ajkai a homlokomra csúsznak, majd a számra. Karjai lefelé kerülnek a derekamra, és feltúrják a pólóm. Nem ellenkezem a mozdulatai ellen. Hagyom, hogy a testem a vékony vízfelszínbe döntse, nem foglalkozva a só borzalmával.
Eren erős, tiszta tekintete néz vissza rám. Ajkai apróra nyílva, arca olyan sima, mint amilyen gyermeki fiatalságban megállította az idő. Pedig azóta már eltelt ötven év is.
– Már szörnyeteg vagyok! – akarom eltolni magamtól, ahogy eszembe jut, hogy ez a tiszta lény megérinti a mocskos bőröm, de Eren ujjai nem eresztik a vállaim.
– Azóta állsz a vízben, hogy meghaltunk mindnyájan? – kérdi. A hangja leírhatatlan számomra. Az idő lassú kopása a testemen rozsdássá tette a lelkem, és végül megtörte. Árnyéka vagyok önmagamnak. Egy csendes szellem, aki eladta a lelkét a szörnyetegeknek az emberiségért. Még olyan sem lehetek, mint Eren, aki akarata nélkül kapta a nyakába ezt az átkot.
– Élnek emberek. Nagyon messze innen, de élnek! Nem ismerik az Óriásokat, és talán csak egymásnak képesek ártani egyelőre... – mondja nekem, olyan boldogan. – Esélyt kaptam, hogy éljek! És ha el is vesztettem mindenkit, téged most megtaláltalak!
Eren ajkai a homlokomra csúsznak, majd a számra. Karjai lefelé kerülnek a derekamra, és feltúrják a pólóm. Nem ellenkezem a mozdulatai ellen. Hagyom, hogy a testem a vékony vízfelszínbe döntse, nem foglalkozva a só borzalmával.
Megszabadít a rongyos fehér ingtől, ami már rég nem vakít a fényben, és aztán az alsóruhámtól is. A kezeivel kezdi simogatni a testem, a ringató meleg vízben.
Nem merek ellenkezni, hisz számára most már csak egy nyomorult vagyok! Elfeledve önmagam hatalmasságát, a magány felfalta az erőm.
Eren fiatal ujjainak puha bőre érinti a karjaim. Az arcom vörös lehet, és érzem, hogy sírok. Tapasztalatlanok vagyunk, de ő tudja, mit csinál. A tenyereivel buzdítja a testem, hogy magamnak merjem érinteni azt. Hogy legyen újra annyi önbizalmam, hogy rá gondolva élveztessem magam a fényben. Mint amikor még csak pár év ült a nyakamban, és még éreztem a pincébe ragadt illata maradványait. Még volt erőm rá gondolni. Eren a tenyereivel a mellkasom masszírozza. Ajkaival a szám érinti tovább, de nem csókol bele. Várja, hogy magamat izgassam, hogy a nemi szervem kényeztessem.
A jobb fülemhez tér, és sóhajt. Szavakat mond, amiktől tovább pirulok, de nehezen bírálom el magamban, hogy szabad-e ezt tennem előtte, énnekem. Hiszen ki akarná egy majdnem negyven éves férfi löttyedt péniszét látni?
Megcsípi a fülem. Már hatalmasra tágultam, és érzem, hogy elélvezek, ha öt ujjal nehezebben is csinálom.
– Kérlek! – szalad ki rekedten, ami valahol önmaga régi hangomnak. Olyan sok idő eltelt a némaságomban, hogy azt sem tudtam, tudni fogok-e még beszélni. – Ehen!
A nedves zakó félredobva valahol a homokparton, és olyan, mintha maga Erwin kukkolna engem félszeg mosollyal, ahogy pironkodok egy tizenéves alatt.
– Könyörgöm, tedd be! Olyan rég óta...!
Elélvezek. Olyan könnyen, hogy csak azt vettem észre, hogy eltűnök ebben az éteri érzésben. Eren tovább tartja a tenyerét a mellkasomon, de a másikat már a hátamra húzta, hogy a testéhez szorítson.
– Majd legközelebb, Levi-om!
Meghallom a szívverését, milyen élénken dobog a mellkasában! Hallom és felüvöltök.
Nem próbál meg csitítgatni. A magány fátylai hurutosan szakadnak ki a torkomból, és a fejem hozzászorítom a testének, mert nem merem hallani a hangom, mocskos ujjaim a vízbe mosom, mert addig nem érhetek hozzád!
Azt hittem, hogy soha nem látom, nem vágyhatok rá titkon, nem figyelhetem, ahogy önfeledten nevet a barátaival, és nem lehet bennem féltékenység iránta, hiszen még olyan körülmények között sem öregedett el a lelke! Falak valaha élt Szent Istenei, köszönöm nektek!
És Eren a hajam piszkálja, és hallgatja a sírásom.
– Elviszlek, és összerakom a lelked, ha ezer év is kell hozzá, megesküszöm a homoktengerünkre! Megesküszöm neked, hogy visszaadok mindent számodra, ami önmagaddá, azzá a csodálatos emberré tett, aki voltál, és nem számít, mi fertőzött ötven éven át téged! Mert te vagy az emberiség legcsodálatosabb ajándéka, és az én szerelmem, Levi! - mondja.
És egyszer csak elalszom. Csak most vettem észre, milyen álmosító ez a fülledt, nyári meleg.
Nem merek ellenkezni, hisz számára most már csak egy nyomorult vagyok! Elfeledve önmagam hatalmasságát, a magány felfalta az erőm.
Eren fiatal ujjainak puha bőre érinti a karjaim. Az arcom vörös lehet, és érzem, hogy sírok. Tapasztalatlanok vagyunk, de ő tudja, mit csinál. A tenyereivel buzdítja a testem, hogy magamnak merjem érinteni azt. Hogy legyen újra annyi önbizalmam, hogy rá gondolva élveztessem magam a fényben. Mint amikor még csak pár év ült a nyakamban, és még éreztem a pincébe ragadt illata maradványait. Még volt erőm rá gondolni. Eren a tenyereivel a mellkasom masszírozza. Ajkaival a szám érinti tovább, de nem csókol bele. Várja, hogy magamat izgassam, hogy a nemi szervem kényeztessem.
A jobb fülemhez tér, és sóhajt. Szavakat mond, amiktől tovább pirulok, de nehezen bírálom el magamban, hogy szabad-e ezt tennem előtte, énnekem. Hiszen ki akarná egy majdnem negyven éves férfi löttyedt péniszét látni?
Megcsípi a fülem. Már hatalmasra tágultam, és érzem, hogy elélvezek, ha öt ujjal nehezebben is csinálom.
– Kérlek! – szalad ki rekedten, ami valahol önmaga régi hangomnak. Olyan sok idő eltelt a némaságomban, hogy azt sem tudtam, tudni fogok-e még beszélni. – Ehen!
A nedves zakó félredobva valahol a homokparton, és olyan, mintha maga Erwin kukkolna engem félszeg mosollyal, ahogy pironkodok egy tizenéves alatt.
– Könyörgöm, tedd be! Olyan rég óta...!
Elélvezek. Olyan könnyen, hogy csak azt vettem észre, hogy eltűnök ebben az éteri érzésben. Eren tovább tartja a tenyerét a mellkasomon, de a másikat már a hátamra húzta, hogy a testéhez szorítson.
– Majd legközelebb, Levi-om!
Meghallom a szívverését, milyen élénken dobog a mellkasában! Hallom és felüvöltök.
Nem próbál meg csitítgatni. A magány fátylai hurutosan szakadnak ki a torkomból, és a fejem hozzászorítom a testének, mert nem merem hallani a hangom, mocskos ujjaim a vízbe mosom, mert addig nem érhetek hozzád!
Azt hittem, hogy soha nem látom, nem vágyhatok rá titkon, nem figyelhetem, ahogy önfeledten nevet a barátaival, és nem lehet bennem féltékenység iránta, hiszen még olyan körülmények között sem öregedett el a lelke! Falak valaha élt Szent Istenei, köszönöm nektek!
És Eren a hajam piszkálja, és hallgatja a sírásom.
– Elviszlek, és összerakom a lelked, ha ezer év is kell hozzá, megesküszöm a homoktengerünkre! Megesküszöm neked, hogy visszaadok mindent számodra, ami önmagaddá, azzá a csodálatos emberré tett, aki voltál, és nem számít, mi fertőzött ötven éven át téged! Mert te vagy az emberiség legcsodálatosabb ajándéka, és az én szerelmem, Levi! - mondja.
És egyszer csak elalszom. Csak most vettem észre, milyen álmosító ez a fülledt, nyári meleg.
~
Továbblépés
Egy keserédes Erwin. Nem tudom, miért jött ez.Rápillantok, csak annyira, hogy képes legyek nemlegesen ingatni a fejem. Mivel még annyira sem vagyok képes, hogy igyak, vagy ürítsek, előbbiben segít, az utóbbinál meg kikisér a mosdóban.
Sajnos abba már nem segített, hogy feltudjam akasztani magam, mert leszedett a kötélről.
Nem tudom, miért tette? Az én időmnek vége! Egyszer el kell menni, és egy frissebbnek átadni a helyet. Valakinek, aki majd elvezeti ezt az elbaszott rendszert a Nirvanaba. Valakinek, aki éppen mindenben tökéletesebb lenne nálam. Én már csak tengődök a rosszullétekben, és az ablakból kell nap-napjában kiszedni, mert Levi után akarok menni.
Az én édes szerelmem! Ez a távolság már meggyilkol! A könnyeim már szárazak, sőt, inkább homokszemek, mint mások. Ez a lány hiába van körülöttem, pedig már nem kérem. Semmit sem. Rájöttem minden hibámra, és most vezeklem. Megbánok mindent, ami rosszat adtam neked. Megérdemlem.
Levi, hol lehetsz?
Egyik nap adtam fel. Amikor már nem fulladtam a láztól, és álmomban Levi boldog volt.
Egy asszony kezét fogta, aki közös gyermekük várta. Messze menekült az Óriásoktól, és egy olyan városban élt, ahol hírből sem hallottak róluk. A nő nem hasonlított Petrára, de Ő lett az új szabadság angyala, számára. Levi elhullajthatta a saját rothadó szárnyait, és a Nő adott számára, a sajátjából egyet. Boldog volt. Nem sírt többé álmatlanul reszketve, amikor senki sem látja. Nem karolta Eren a legnagyobb titokban magához, mert az egyedüllét már teljesen tönkretette. Nem kellett szavakat suttogni a füleibe, hazugságokról énekelni számára. Nem volt már Ő a legerősebb mindnyájunk közt, és nem cipelte magával a terhet, ami évek hosszú gyötrelme alatt nyomta, egyre agyon. Elment. Elszakította a hűség, és a felelősség vasláncait, itt hagyta nekünk a halál utolsó óráit, mert Ő tudta; hogyha marad, Ő lesz az, aki a pusztulatba rántja ezt a maroknyi Világunk.
- Megbízik bennem az én édes Levi-om - mondom a plafonnak száraz torokkal. A lázrózsákat öntözi az izzadtságom, mint egy hűs nyári eső a talajt. - Hogy én, megmentem ezt a Világot, mindkettőnk helyett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése