Historiamnak

 Historiamnak

Megint erre ébredtem! Kivert a víz, és levegőért kapkodtam. Vele álmodtam. Üvöltöttem, és magamhoz nyúltam az éjszakában. Az érintetlen bőr, a finom száj, és a többi... Egyszerűen remegtem.

Gyorsan meg akarok fürdeni. Letisztítani a mocskot magamról, mert ezt már nem bírom. Mintha kényszerítene, hogy akarjam. Ő akarja, hogy mocskossá tegyem a lelkem. Az én Christámért. Úgy megtennék érte bármit, esztelenül! Talán ezért vagyok vele a legkimértebb? Nem szabad hagynom, hogy befolyásolom, hogy irányítson, amit iránta érzek. De Istenem.

Mit tegyek?

Felöltözöm a tusoló melletti raktárból kialakított öltözőben. Felhúzom a cipőmet, megkötöm a szíjakat.
   Ki kell lovagolnom. Igyekeznem kell, és ez dühített a legjobban.
De elfelejtettem!

  Már mindenki felköszöntötte amikor megérkeztem. Összeszedtem az önuralmam, hiszen nem láthatja, hogy kedvelem Őt. Egyáltalán semmit. Én vagyok az emberiség katonája.
Nem pedig egy taknyos! Akkor is, ha remeg a gyomrom, annak a látványától, hogy a barátnőjével nevet, kipirult arccal, mintha ez egy boldog világ lenne.
Nem gyűlölhetem őket... Hiszen gyerekek! Hiszen neki köszönhetem, hogy láthatom azt a lányt kivirultan, nevetve! Hogy láthatom olyannak, mint amilyen Petra volt akkoriban, a halála előtt.
És Christa mellettem nem lenne boldog.
  Észrevették, hogy megjöttem.
- Hadnagy, máris beviszem a lovát a helyére!
Ugrik Eren, de intek neki, hogy szükségtelen. A lovamat már el intéztem.
- Ez a tied. Nem vagyok jó ajándékozó, nem is illik hozzám.
Ez a legszarabb szöveg amit nyögni tudok. Fülig vörösödve fújok. Siettem. A késés, és az időm elpazarlása sem a stílusom. A lány felbontja a kis csomagot, és egy ideig nem tud mozdulni. Majd a kis barátnőjét megkéri, hogy tegye fel rá a karkötőt. Nem hiszem, hogy érti, és nem is kell. Nem szeretném, ha szentimentálisnak gondolna.
- Te vagy a legfiatalabb. Úgy vélem megérdemled.
Aranyból van. És megérdemled.

Christám.