Kafig im kafig

 ZENE

Petra.

A vállaimba nehezedik a fájdalom, a tarkómba, a fejemen felfelé, bele akarok túrni a hajamba, megtépni, annyira, hogy csomókban ölhessem a tenyereimbe, ameddig meg nem kopaszodok. Mert csak állok ott előtte, a Ő ugyanolyan gyönyörű, mint amikor felém mozdult mosolyogni, aztán Erent fogta, hogy körbevezesse, sokszor. Néha utánuk néztem, ahogy táncol mellette, és beszél felszabadultan vele, mintha ő is kijutott volna a falon, ahogy az a hülye akarja. De Petra más volt. Ő úgy beszélt odakintről, mintha egy meséskönyvet olvasna fel a gyerekének. Azt mondta, hogy én leszek az első, akinek megmutatja a kinti világot, ha felfedezi. Mert nekem van rá a legnagyobb szükségem. És soha nem értettem, miért, pedig tudom. milyen vicces, hogy érzelmeket táplálta iránta.

Petra nyitott szemekkel néz semerre; úgy éreztem a döglött hús vére ízét, mintha benne fürödtem volna. Rám fog száradni, mint az iszap, de nem tudok tőle soha megszabadulni.

Miért ilyen nehéz ez Eren?

Otthon vagyunk egyedül. Nem szakadtam el tőlük. A halott osztagom még mindig a lábaimnál hever. Eren. Érzem a karjaid az arcomon, de gyűlölöm, a bőröd, ami mocskos, mert olyan vagy mint a porban fetrengő kutyák,és nem kellene tűrnöm, hogy úgy akard elrejteni előlem a látványt, mintha gyenge lennék ön megtartóztatni magam. Elhinni, hogy már elszakadtam tőlük, örökre.

Érzem a mellkasát nekem feszülni, az állát a hajamhoz érni, a körmeim alatt a szája bőrét, az orrnyergét, vagy a szemeit, csiszolom rajtuk, mintha falécet kaparnák. Mindenki meghal. Én vagyok az egyetlen, aki túlél mindenkit, és a rohadt haláluk cipelem magammal, már nem bírom. Sokáig. Biztos, hogy nem.

Eren csak sír. És ő? A tetemek porából nézne rám Petra, ha az arcát nem érte volna károsodás, és azt mondta volna, a legnevetségesebb arckifejezéssel, amivel csak lehet, hogy "mindannyian hasznosak vagyunk Uram. Ön is!" Ugyan Petra. Még Eren sem engedelmeskedik nekem. Megrázom a vállam, azzal együtt minden érzést, hogy szimpatikus volt nekem a nyugalma, a körültekintő figyelme irántam, a beszélgetéseink, és az, amikor egyetlen szóval próbált megnyugtatni a titkos rémálmok után, amik után Ő ott volt mellettem a Szalonban, és virrasztott.

 - Menjünk be Corporal.

Vészesen nagy a csend most a fejemben, és nincsenek forró könnyek a szememben.

Rohadjak meg! A Világom voltak! Hol leszek talaj nélkül ezután, Eren? Azzal a gyötrődéssel, ami suttogott a gyomromból felfelé a füleimbe, amit elcsitított a hangjuk, a zajos lármájuk, életük. Ők beszélgettek velem, úgy, hogy soha nem válaszoltam igazán, és válaszoltak helyettem, úgy, hogy félniük sem kellett attól, jól mondják-e. A karjaim alá sodródtak, mindegyik taknyos, anélkül, hogy bármekkora kényszer kellett volna rá. És én. Nem éreztem szorongást, tőle, ha velük kellett reggeliznem. Nem tudok beszélni arról, amit a szavak úgy is hazudnának, azt mondanák, meghaltak, amit én nem akarom magamban sem elfogadni! Azt a rohadt csöndet, amiben a haldoklás üvöltése visszhangzik, majd leülepedik, és mint a takony, lassan betapasztja a füleim. Nem fogok tudni újra a kinti világból semmit sem érezni.Sérülten pihenve, hol nyugtató ez nekem? Inkább harcolnék, folyamatosan, hogy mozogjon a vérem, és sötétüljön az elmém, vezessenek a képességek ösztönei. Inkább feldolgoznám újak, és újak halálát, hogy őket feledni tudjam. Eren? Tudsz választ adni? Erre az őrlő magányra, ami neked nem részed? Hogy kell üvöltve bőgni valamiért, amit elvesztettél, dühből és bosszúból ölni valakit, aki elvette? Azt hittem ez olyan egyszerű, a bajtársaimért mindig könnyen vágtam át a pengéimmel Őket, mint a húst, de értük... Miért nem tudok nyelni sem a hiányuktól?

Nem mondtam ki sem a számmal, sem az elmémmel, csak rémálmokba fűzött gyötrődéssel, és félelemmel, a penge élének táncával a tarkójában.Még aludni sem hagy a hiány később. Petra utolsó éjszakáján Erenért aggódott. Mert nem bízott meg benne, mint bennem. Mindig ott voltam bennetek.

Eren, aki felett uralkodnom kell, mert félek, hogy ő fog uralkodni felettem, és az érzelmek terhe alatt fogom megölni, mint titeket, olyan nehezékkel magamban, ami képtelenné tesz, hogy létezzek önmagam számára. Mert kívülről nem vagyok több egy öreg tisztaságmániásnál, egy morcos zsarnok felnőttnél, neki, akinek erőszakkal mutatom meg a tettei súlyát. De az érzés, amikor összeszorított fogakkal tűri a hasába nehezülő cipőtalp fájdalmát, a testem súlyának negyedét, belelapulva a vállaival, a gerincével, a csípőjével a földbe, csak mert elhiszi a tetteim okát; olyan ez, mint a tea, amit iszok. Keserű, cukormentes. Petra meghalt, nem ülepedik rám az éjjel, és a tea sem ízletes.

Sajnálok mindent, ami voltam, vagy sajnálunk mindent, amik voltunk. De ez a megbocsátás nem ad vissza semmit nekem. Te is tudod Erwin, nem? Hibáink, hibáink halmozódása, lesütött szemeink csak a gyász, vagy ránduló ajkaink. Mostanában belenevettem a tükörképembe, mert rájöttem miért van Eren minekünk igazán. Egy veszettül kínlódó állat, aki tud szenvedni, és gyűlölni, a mieinkért, mert mi egymásért sem tudnánk már. Mi lett velünk ennyire mélyen?

Érezlek titeket nappal. Éjjelente érezlek Petra az orgazmus üvöltésekben. És számolom az elmulasztott pillanatokat egyedül.

HEICHOU: Én sem tudom, melyik a helyes döntés! Sosem tudtam. Csak a saját képességeimben hittem, vagy pedig a megbízható bajtársaim döntéseiben. De senki sem tudja, milyen véget érnek a dolgok...