Világvége

Rivaille Heichou egyedül ült a falak megmaradt romjainak a tetején, és szemlélte a világot. Egyedül volt itt, már mindenki elment a helyről, ami majd’ egész életében az otthonát jelentette. Ketrecnek nevezett szégyene volt ez, vagy a célja, hogy felnőjön, és tartsa, a hátát ameddig kell? Ő ezt már nem tudta megmondani!
Ráncos karikákkal a szemei alatt nézte a lassan felbukó nap korongját a messzi fák mögött, a hegyek peremén szétterülő fényderengést, ahogy nyújtózik a látóhatár horizontjába, mint egy ébredő macska a dunyhák tetejébe.

Eszébe jutottak a felkelések a falvakban, az erhúlcolt gyerekek, a szülei arca--
- Minek jöttél ide szarrágó? - hallotta meg az ismerős hangot. A kalapos ledobta magát mellé, és felpöckölte a fekete fejfedő karimáját a fején, hogy jobban látszódjanak a szemei. Kenny őszülő hajszálaiba felkapaszkodott a napfény, mint a lomha borostyán az épületek falaira, és ott is ragadt. Többé el sem tűntek.
- Látnom kellett még egyszer, milyen a világvége, Kenny!
Amaz felnevetett, és erős tenyerével hátba ütötte a fiatalt.
- Mit nyavajogsz? Elértétek, hogy kiderüljön a titok. Vállaltad a felelősséget azért is, ami ez után várható volt, szaros! Ezek az emberek ilyen dolgokra nem voltak felkészülve... - a végét röhögve mondta. Levi pont a perem szélén ült. Meglóbálta az egyik, majd a másik lábát, mintha még csak egy kisgyerek lenne, aki fára mászott, hogy annak a legmagasabb ágáról, talán lássa milyen a világ az otthonán kívül. Mielőtt, elvették volna tőle a fényt, és vakságba zárták volna.
- Mit vártál a kurva életbe? Hogy ezek majd megtapsolnak? Annyi értelemmel élték az életüket, amennyit a falon belül összeszedtek, és pont! Nem kellett volna háborúznotok, csak kussolni és meghalni általunk. Sőt! Te má-ma is boldogan kajálnád a sült csirkét a barátaiddal, az oldalamon, ahogy az adva volt a szádba akkor!
- Inkább megismertem sok jó embert, és gyászolom őket az örökkévalóságig, itt ücsörögve. De a te pofád újdonság. Mi a francért jöttél hozzám? - a nap már teljesen felkelt, és az unalom palástja kezdett a vállukra nehezeid. A másik sokáig nem válaszolt, csak szívta a cigarettáját, amit érkezéskor gyújtott meg.
Teli vigyor kúszott Kenny arcára.
- Várom a mennybemeneteled, „az emberiség reménye!”? De örömmel tölt el, hogy még itt rohadsz velem a pokol tornácán!
Kurva idegesítő vagy. Gondolta Levi.
- Te mit fogsz csinálni ezután? - köpte. - Megerőszakolsz pár nőt, megölsz pár gyereket? Bár az itt léted azt jelenti, hogy nem lehettél te olyan rossz ember. - Levi kezei ökölbe szorultak a térdein.
- Nem lehettünk olyan rosszak, mint amilyennek gondoltuk magunkat, egész életünkben… - remegett a hangja.
- Hahaha, szenilis patkány vagy, ennyi idő eltelte után is! Nincsen sem rossz ember, sem jó ember! Ez a hely csak ezt bizonyítja taknyos! - beletúrt Kenny a hajába. - Én ilyen szarokat fogok majd megvédeni, mint te! - kócolta össze a fekete hajszálakat. Majdhogynem el is érzékenyült.
- Olyan szaroktól, mint én... - fejezte be.
- Hé Levi! - zengett fel Kenny, hátracsapva a tenyereit, megmerevítve a hátát, miközben lábait is kinyújtotta. Mindkettőjükön egy gyönyörűen fényes ing volt, vakító fekete nadrág, elegáns orrú cipő. Levi viselte a mindennél puhább anyagú sálját.
Kenny elkezdett gombolkozni, Levi ugyanígy utánozta, csak a sálja marad. Előbukkantak az izmos vállak, a széles derék, az erős lábak, ölük fesztelen igazsága. Tudták, hogy már nem fognak kelleni a ruhadarabok!
Hátukon a bőrszínüktől kicsit elütő tónusú hegeket viseltek, a lapockájuknál, és kisebbeket, haloványabbakat, aprókat.
- Énekelj valamit! Ha már angyal vagy, tudsz olyan buzis dolgokat, mint a hárfázás, vagy az éneklés, nem? Vagy majd dob utánam a hajad, ha a földön ragadnék, de ragyogjon ám, mint az arany! - fenekéről lendült, a kezeit, és a lábait használva. Inas, rendellenes csontok feszítették fel egyszerre csak a bőrét, és éjkék tollazat tépte ki magát a testéből, az egész olyan emberszabástalan volt. Az arányai mintha megnyúltak volna, de csak a kifeszített szárnyak miatt tűnhetett ez így. Valószínűleg Ő volt a világuk egyik leggonoszabb embere, mégis olyan tartással szelte az eget, mint a régi időkben azok a harcosok tették ugyan ezt, akik fémhuzaljaikba, és eltökéltségükbe kapaszkodva csupán, keresték a szabadságot az emberiségnek.
Levi nem szeretett ilyet csinálni, hiszen Ő vezekelni akart a tetteiért. Számára az elérhetetlen világ, a talpaival soha meg nem érintett idegen legelők, a torkát soha nem hűsítő más ízű források, és a tenger soha nem látott látványa volt a büntetés.
Nem akart elmenni innen. A fal pereme volt az Ő szégyenének örök ketrece.
Összeszorította a fogait.
- Tsh, picsába veled!
Csapta előre magát a tenyereivel. Zuhanni kezdtek a falak, a föld, amit Ő művelt éveken át, faágakból készített feszületekkel temetővé, ezek mind pörögtek, mintha egy díszes hó gömbbe zárták volna mindezt. A keresztek ferdék voltak, és csálék, de igaziak.

A férfi után lendült, hatalmasat nyelve a hírtelen mozduló levegőből. Teste görcsbe merevedett a fájdalomtól, hiszen Ő olyan ritkán tapasztaltatta meg magával ezt az érzést, nem tudta még elképzelni ezt a fajta repülést. Hiába vágyott életében arra, hogy elrepülhessen, akár egy veréb, a föld alatti városból kijuthatott, Ő ezt nem tudta úgy megtenni, ahogy a madarak születésüktől fogva, ösztönösen tudják, hogy meg kell tanulniuk! Ő nem kapott szárnyakat életében.
Beérte a férfit, és énekelt… egy dalt, amit egy barátja játszott mindig gitáron. Valamikor.
Valamikor sokkal, sokkal ez előtt.
Nem tudta hova tartanak, talán sehova. A levegő remegett Levi tollazatainak erős csapásaitól. Hosszabb fesztávúak voltak, mint a másikéi, és erőteljesebb lökésekkel küldte amaz után a heichout. Feketéllettek, annyira feketéllettek, hogy ha beesteledett volna, azt hinné bárki, Levi csak úgy önmaga repült… szárnyain még az univerzum is elkezdett volna fényleni.
Körülöttük az ég aranyban sárgállott már, majd fehér gomolygó pamacsok között úszhattak, kék nyugalomban, majd megérinthették a fényes csillagokat, és az univerzum fekete leplébe burkolózhattak…

…

Kenny csillagokkal kifestett, sötétkék, puha takarója alá bújt a fiának, aki mellkasának szorította a fejét, és még egy utolsót nyögött a rémálmától. Erős, és munkájától megviselt kezeivel átkarolta a kisfiút, és simogatta a fejét, és a tarkóját. Jobbján a rolex karóra hajnali kettőt mutatott, a férfi, nem rég ért haza a munkából.
Együtt alszik még a fiával.
Levi kisbaba kora óta vele élt, elvesztette a szüleit. Fekete hajszálai csak most kezdtek igazán megerősödni, arca már nagyfiús volt, és az óvodában nehezen barátkozott, mert ijesztő volt a tekintete. Aztán egy napon meghívták labdázni, és azóta mindig kézen fogva járt Isabel-el a játszótérre, és mindig noszogatja Auruot, hogy beszélgessen végre Petrával…
Ezeket mindig elmesélte Kennynek, és az ilyen álmait is. Bűnözött, és káromkodott, de mindig szerették, és nem értette ezeket az álmait. Mindig megkérdezte, rossz ember lesz-e, ha rossz dolgokat követ el, de Kenny kiröhögte, és csak leszarosozta ezeket a gondolatait.

„Nincsen sem rossz ember, sem jó ember! Ez a hely csak ezt bizonyítja!” Mondta.