Diether vs. a világmindenség. Ha hiányzott a tömény fekete humor, (feketekávé, kávé nélkül), és a világ végéig kitartó gyönyörű szerelem.
káromkodós.
1.
A fogait nyomja majdnem bele a felkaromba, és mint a répát a
lovak, roppantotta volna is szét, hogy elválasztja tőlem, mint az anyatesttől a
kölykét. Magába zabálta volna, pengéstül, amit a marok fogott a kéz végén.
Húha, azt hiszem, dühös vagyok!
Ahogy eddig álltam a
cipőimmel a felső ajkán, most azzal a két rúgással taszítom hátra a testét,
hogy legalább oldalra boruljon a Szentséges Rose fal állatja!, és hatalmas
áldása, mert jókívánsággal vettem számra a nevét, a hasára kezd esni!
Kinyomom a gáz-meghajtást, ami segített nekem, a seggem
mutatni neki, és lefelé taszítani a pofáját, amit ugrásban akart velem
közösülni, és még röptömben újra felé fordulva, összehajtogatom magam labdává,
majd a fák szurony levelei között vissza, bele a tarkójába csapódok ki
egyenesre, mint egy befeszített rugó.
Összetrancsírozódni, üvölteni nem volt, sem agya, sem ideje.
- Még döglötten is
undorító ocsmány szarság vagy!
Lecsúszom-futok a gerincén, a párologni kezdett húskupacnak,
a végtelennek tűnő seggfél, amin taposok, és végül annak dombjának a tetejéről
látom meg a fiút, aki nem fogja túlélni. Esélytelen, halott. A bal karja, és a
jobb lába lyukként üreslik, a bal lábán próbál még lépni, egyenesen rám néz,
szemeiből ömlenek a könnyek.
Mellkasomra csapom a jobbom, a hátam mögé a balom, és Ő
elmosolyodik, azt hiszem az utolsó értelme az életének az volt, hogy valaki
elismerte.
De aztán el is borul. Belerúgok az alattam fekvő
segghájrengetegbe.
- Rohadékok!
- Valaki! - Zavar be.
A kurva élet, de fáj, mintha a szívemet is kiharapta volna, majdnem önmagam
tarkóját vágom ki a helyéről ijedtemben, mint egy szerszám-íjból lőtt nyíl!
Aztán üti ki az agyam; annyira gyűlölöm a nőket, hogy szúr,
de hátast fordulok, és a hangot követni kezdem. Kerülgetem a vastag törzseket,
áttaposok a kiálló gyökereken, ropognak a zuzmók. Nincs fény. Hiába ordít a nap
odafent, itt alig szaglik valami a meleg fényének illatából. A levegőm
párlattal távozik, az oszlani nem akaró köd sűrűsödik, dermedt hideget sodor
maga köré, mintha a holtak burkolóznának be a jég takarójával, és a még ki nem
hűlt lelkük ködöt verne. Egészen nevetséges.
A társam annak a fának az egyik ágán lóg lefelé, ami az
egész erdő egyetlen kicseszett fája lehet, ahol a legmagasabban van a legalsóbb
ág. Nem sok gázom van, és Ő egy kézzel tartja magát, a másikban a pengéjével
próbál hadonászni. Felszerelése sincs, széjjeltépték már róla, ahogy menekülni
próbált.
Nem vagyok elég gyors, hogy élve maradjon, mire beintézem a
dögöt, ezért az ágra ugrom, kifogyasztva a majd összes gázom, lekapok a
csuklójáért, és kihúzom a csapódó szájából, a latyakos test akkorát nyújtózott,
hogy én is összeszartam magam, hogy felugrik, és bekap, és így is, még
lendületében elkapja az egyik lábát, a lány sikít; ó most komolyan Ne szakítsuk
már le neki!
Katonai rövid hajú,
mocskos arcú, és nagyon szeretne feleség lenni, fél lábbal nem futna be hozzá
senki; kilökném a kezemből az egészet, és mosnám kezeim, eggyel kevesebb!
De ettől még ember.
Engedek valamennyit, vagyis leránt vele együtt ez a mos
először megnevezett Óriás a hat méterével, de mivel kapott visszaható erőt,
vagyis próbáltam a lehetetlent, és visszarántani magammal a vacsiját, ettől
annak ott lenn is kis gondolkozási problémát okozok.
Kiakasztottam a jobbomat a fa ágba pengével, mint kabátot a
fogasra. Kitágult orral néz vizenyős szemekkel az ott lent, mosolyra tátott
pofával csámcsog, meredező kopott hajszálakkal.
- Bassza meg. -
Csikorgatom a fogaim, meg még ez a nő is alattam öklendezik magára a
fájdalomtól.
Mindjárt. Mindjárt! Kitalálok valamit!
- Szakaszvezető… -
zökkent ki, ó ne mond ilyen hangon! Befeszülnek az ereim, és megpróbálom magam
kilengetni, hogy pont a szeme közé tudjak billenni, de ne vond el a
figyelmemet!
- Az csak egy láb! A
férjednek a puncid kell, nem a bokád!
- Nem fogok kelleni
egy fiúnak sem. Kicsi a mellem, fiús az arcom. Én…
Gondolkozom, kuss már!
- Vágd le a lábad! Ha
ő neki jut eszébe az élet, akkor kitépi a gerinceddel együtt!
Hozzá kell tennem, hogy Óriásunk a kislány lábát fogja,
kettő újjal, mint én egy villát.
A picsába te nő, becsuktad a szemed, tudom, hogy ezek akkor
csinálják ezt, ha feladták!
- Leugrom veled,
hozzád rántom magam, elviselem a bőröd, meg a szagod, és a szájában kilökjük
magunkat a pengéinkkel, meg a maradék gázz~!
- Nagyon kedves tőled
Szakaszvezető. Tényleg.
- Eddig nevetség
voltam, nem Szakaszvezető! Akinek pont te röhögtél az arcába, amikor lefogták!
Most ne hősködj értem!
Akkora berántás jön, hogy megrándul a csuklóm, az ő lába
félig leszakad, a csontjai széttörnek, belesikít a levegőbe.
A köpni-nyelni sem jut el a tudatomig, mire ez, aztán
levágja a saját karját, és alája rántja az addig a sztorit végiggondolta Óriás,
bele egyenesen a szájába. Úgy szívja be, mint a tésztát. Szent Mária! Egy
lendülettel tépem ki a pengét az addigra így is beroppant ágból, és felhúzott
lábakkal utána ugrok, szétrúgom az összezáródott fogait a tartályok összes
szuflájával, aztán befelé csúszva a rohadt-büdös szájában, a nyelve redőibe
vágom a pengéimet, hogy oldalra tudjam hajítani magam, valahol a garatjánál,
kifelé, átüthessem magam a torka vastag falán, és a tarkóján tudjak kiszakadni.
Még csak nem is bőg
bele a halálába, egyszerűen elkezd pofára borulni, én meg visszafordítom magam
az öveimre valahova szerelt köteleimet a fák közé vágva, a gerincébe kerülök,
és szétvágom. Élsz még! Ki foglak szedni ebből a rothadó szemét párologtatóból!
Széttrancsíroztam amennyire lehet. Amennyire már a karjaim,
az arcom, a mellkasom, a térdeim is átlátszó állagú szaros lesz. Szétfeszítem a
testemmel, de már csak szétolvadt oszladékokat tapintok. Nincsenek beleik
ezeknek, csak gyomruk, és a fullasztó szagból érzem, hogy elmarta a sav.
Végigkaparok a fosló testen, nekiütöm a fejem a kevésbé sérült bőrrétegnek, és
beharapom az ajkaim.
Ha még bugyogna, maródna, és öklendezve nyúlna fel a
hirtelen nyílt apró fény felé, be tudnék mászni érte, és kijuttatnám? Ezért
leszünk katonák? Oszladékok leszünk mi, nem hősök, testvéreim! Nem tudom, mit
gondoltatok!
Hol vannak a kiskorom szabadságának szárnyai?
…
Nem tudom hol vagyok. A lábaim mereven egymásnak fordultan
csúsznak a földön. Az éjjel maró plédje takar az igazi fagy elől. Itt az
erdőben, még melegebb van, mint két órája azon az üres réten. Felégett fűsávok,
csontvázak, széttrancsírozott lovak tetemei. Mindenütt-re küldtek minket, ezek
a mocsadékok, akik élelmezni akarták az Óriásokat, velünk a söpredékkel,
hasznavehetetlen, képzetlen újoncokkal, akik öt év alatt is senkik maradtak.
Szinte belevigyorodom az egészbe. Szinte a maradék energiám fordítanám arra,
hogy a vak sötétbe röhögjek, a nyálam szétszórva, hisztérikusan hemperegve a
földön, de azt hiszem, az egyik ujjam megevése után tegnap, nincs hangulatom. A
jobb utolsó előtti ujjam csonkja ott figyel, véresen, a ruhám anyagával, és
széttrancsírozott szíjjal valahogy bekötve. Így is szédelegve járok azóta, és
még a földre verődött fa levelekben is pofára akarok esni.
Próbáltam fára mászni. Az első nap. Aztán nem, mert nem volt
erőm.
A felszerelésem már rég elszórtam, csak a pengéim maradtak
meg, az utolsó, tiszta, éles pár. Egy folyóba sem szaladtam, és az őzt sem
kaptam el, de bevettem a fejem egy sziklával.
Harmadik napja élek nomád törzsi tagként a rohadt magas fák
erdejében, és már az éhenhalás szélére sodródtam. Vagy szomjan döglöm előbb.
Márpedig nem fogok. Melyik részem tartalmaz vizet?
Kikerülöm ezt a
tölgyest, és bebukom a seggemre a kipúposodó gyökereire. Magam elé húzom a
pengéket, és a másik kezem legszélső ujját nekiszorítom. Nyersen is, de kell
valamit ennem, akkor is, ha csak négy-négy ujjam marad, éhes vagyok,
kegyetlenül. De nem merem, már nem, az a fájdalom, az emléke, hisztérikusan
bőgtem, a taknyommal nyelve a saját bőrömet.
Csak belekarcolok mégis, felserken a vér, fogaim, szemeim
akarnám összeszorítani, térdeim egymásnak dörzsölni, amikor dübörgés ritmikus
zaja csapja meg a fülem, és ha bele is vágva a kezembe, marok rá a pengékre.
Szorosan összeszorítva mind a kilenc ujjamat tartom magam elé őket, már az élük
tompa fényében is látom a lovakat.
Valami leszáll az egyikről.
Elrúgom magam, és
megtámadom, gyorsan kerül ki, én utána dobbantok. Olyan egyszerűen pörög el
újra előlem, hogy ismét majdnem magamba állítom a saját fegyvereim.
A gyomromba térdel.
Nyál, és vér szál ki a pofámból, a hátul levő lábam sietek
előre tolni, az elülsővel oldalra csúszni. Sikerül elriasztanom az előbb még
hátrakerült pengékkel, de még a hajszálait is képes volt kihúzni az élek elől,
hiába támadtam gyorsan. Mi vagy te! Engem Ő tanított, aki élboj volt!
- Higgadj le! - hallom.
- Meghalt az összes
társam! - És miért akadályozol hazajutni! El akarok mondani mindenkinek, mi
történt! Ha nem is hiszi el senki, azoknak az arcát látni!
- Nem vagyunk
takarmány, az emberek nem takarmányok!
A levegőbe rugaszkodom, pazarolva a semmilyen erőm, nyújtózkodom,
amilyen magasra csak tudok, keresztezem a kardjaim, az ugrás csúcspontján
lefelé bukom, és a lábaimmal lendületet veszek. Megpördül a testem, felordítok
az éhség- és a szomjúság fájdalmától. Hihetetlenül gyorsnak érzem magam, mintha
mindent átszakítanék, eszméletlen érzés egy ágyúnak lenni;
És Ő egyszerűen átnyúl a kardjaim között!
Mi a…?
Belemar a hajamba, és én épp bele tudok nézni a szemeibe.
Acélosak, és nyugodtak.
Aztán félrecsap, bele a földbe, arccal előre, a hasamra, a
hajamnál lefogva.
Aprók a tenyerei, mekkora is volt ez? Rángva szívom a port.
- Hallod chibi nem fogsz kivégezni, én leszek az
utolsó élő szemtanú, és elérem, hogy felzabáltassanak az Óriásokkal! - Üvöltök.
Élnem kell! Annyi kibaszott Óriás megölnöm, ahányat csak kel! Magamért, ez már
az én bosszúmért szól!
Úgy higgy--
- Életben hagylak -
ebbe, mint a? -, mert kibaszottúl
érdekel, miről beszélsz!
...
Egy
barna lovon ülnék, megkötözve, ha nem vesztem
attól eszméletem, hogy belesimultam a földbe, és megismerkedtünk egymással
közelebbről is. Egyetlen fazon ült végig háttal nekem, és folyó nyállal néztem
a szárnyakat. A szabadságom szárnyait.
Emlékeztet arra, amikor taknyosként felszöktem a Falra (valahogy),
és olyat kaptam utána Édesapámtól, mint a szélütés. De ordíthattam a kinti
világnak, hogy „Én leszek a szabadság szárnyai, a furcsa szerzet akit utáltok!
Remélem, mindahányan halljátok!”
Aztán most itt fekszem, mint egy törött Jancsi bohóc, egy
szekérbe fektetve.
Érzem, ahogy vágódik a köveken a két lóerőtől, hallom a szél
süvítésében a hangok morzsolódását benne, és az meg követ minket! Akkora léptei
vannak, mint egy fél kétemeletes ház, görnyedt lehet a testtartása, élesek a
szemei, és pontosan tudja, mit keres.
Ja nem a hangokból
tudom, hanem mert itt fut mögöttünk tátott szájjal.
A háttal nekem ülő kivont pengékkel vár a kellő közelségre,
és amikor egyenesen önmagunk félig megemésztett hulláit látjuk az értelmes
szemeiben -mert, hogy ez úgy néz rád, hogy tudjad, kaja leszel-, behúzza a
férfi a két könyökét, hátracsapja a pengéit, majdnem engem megborotválva velük
a fejemen, és köteleket ajándékoz a kurva szemeibe.
El akarom kapni a
srácot, hogy ne menjen, mert ez az Óriás nem állt meg, de késő! Ahogy a dög nem
ütődik vissza a fájdalomtól a szemeiben, a fiú tányéron, sültcsirkeként kínálja
magát vacsorának!
Oldalra üti, ahogy a
teste fordul, látom, hogy még él, a két pengéje viszont kirepül a tokjából. Az
egyik a szekér oldalába, a másik az óriás vállába került, és nem a tarkójába. A
fiú, nem bír felrepülni a felszereléssel, a szekérszer-lószor-lószor
zárójelben szer kettő nagyságú futó Állat vigyori képpel, kivakult
szemekkel jön tovább az ízletes vacsorára.
A földön csapódik szerencsétlen, a beakadt kötelein amik az
Óriást fogták. Hallom amikor eltörnek a lábai, picsába már! Kiszedlek onnan!
Épp megmozdítom a térdem,
amikor egy zöld-fekete labda kapja el amazt, és emeli a levegőbe, és valaki
más, onnan lecsapja a fogságát jelentő huzalokról. Ez mi volt?
- Megeszem a bokám! -
kiabálom.
- Annyi baj van a
gyerekekkel! - érkezik meg, majd teszi le mellém a társam. Nagyot fúj, majd
belefordul a felbátorodott cseszedék tekintetébe.
- Gyere! Egyél meg!
Úgy neki lendült Az,
hírtelenjébe, mintha ismerné a feketehajút. A szája előtte csattan és majdnem
elviszi a szekér seggét.
- Eldo!
Csak annyit látok, hogy most egy zöld-szőke labda vágódik be
madárszarként a dög feje mögé, és lenullázza, amíg nekem leszakadt az állam.
Mögöttem jajgatás,
ami belerondít a menő összképbe, de legalább él. Bár fél pillantásból úgy tűnt
nem lesznek lábai.
Ő is rájött, mert nagyon sír. Valami bajtársiasság jön rám,
mert megszorítom az egyik kezét.
- Ha~dnagy, én... -
mondja.
Most jön a béna voltál fiam rész.
- Azok csak lábak,
nem az életed, Eldo rádbízom! - mondja a feketehajzat, mint valami kísértet,
mert azzal el is tűnt, mi az atyánk? Ez a hozzáállás nem jellemző a katonaság
berkeiben! Vagy csak az én kiképzőim voltak rendszeres piások, és idegroppant
elmebetegek.
- Szorítsd jobban a
kezét. - kapom a szőkétől az utasítást. - Te pedig, fog ezt a rongyot a szádba
- és letépi a köpenyének darabját. Gyermeki kíváncsisággal nézem, mit akar
vele - Szorítsd rá a fogaid, ahogy
bírod!
A srác beszélni akar, de felpofozom, kicsit belepislog.
Hallottad! Az csak a lábad!
Majd az Eldo nevű újabb rongyot tép le a ruhája aljából, és
a két -nem kommentálom állapotban levő- térd fölé szorítja őket a combokra.
- Az Óriás megy a
szakadék szélén és beleesik -, mondom, próbálom nem figyelni a műveletet;
hogyan fogja alkalmazni baltának a pengéit, de azt láttam, hogy a szőkének
sincs sok gyomra hozzá.
A szél huzattá válik,
és fekete pöttyöket kezdek látni. Négy ujjal fogom a kezét a gyereknek, ami
nekem meleg. Elmúlt ez a varázslatos izgalom, ami felvert és egyszerre vonzóvá
válik a véres fapadlózata a szekérnek, hogy belefeküdjek.
Szenved? Barna haja olyan mocskos már, mintha sose
tisztálkodott volna. A szőke felfogva hordja az övét, mármint a saját haját,
így kicsit meg kímélheti.
Kicsit már nem fogom fel, mi történik.
Eldo rám néz.
- Elengedheted a
kezét. Már meghalt. - mondja teljesen természetes hangon. Azt mondtátok, az
csak a lába! Leveszi, majd szétteríti rajta a köpenyét, amit ahogy látom, sosem
szorította fogra, a darabját sem, a fejét letakarja a kapucnijával. Nem, én
nem... de fogtam a kezét, hogy a francba halhatott meg te buta szőke picsa?
- Nem, őt megmentem!
...
Nem vagyok olyan beteg, hogy királylányi szolgáltatásban
részesüljek, és csak az ujjcsonkom van szebben lekötve. Iszonyú éhes vagyok, de
csak egy kevés só nélküli krumplit kapok, vízzel.
Egy üres szobába bezárva, amit csak egy lavór parázsra
rakott kő melegít, de az se fogja már sokáig.
Egy szomorú ágyon.
És még társaságom is van.
Utálom a ranggal rendelkező embereket. Az arca mozdulatlan,
ahogy rám néz, beképzelt, a tartása sznob, szeretném eltörni, akkor is ha
bámulatos adottságokkal röpköd. Mert esküszöm, amikor rájöttem, hogy Ő
Rivaille, azért nem röhögtem hangosan, mert akkor közöltem vele, hogy megölte a
gyereket.
A lehető legbarátkozósabb hang modorban.
Lehet, ezért vagyok cellaszobában?
- A Parancsnok úgy
döntött, amíg nem hallgattunk ki, a foglyom vagy. Lehetőleg ne piszkítsd össze
a szobát!
- Én mondtam h--
-Szeretném verbálisan elharapni a nyakát, a számmal pont az egészet
elroppantanám.
- Nem is gondoltam,
egy percig sem, hogy egy taknyos végez húsz másikkal, és ahogy sejtettem,
amikor megláttalak, már eléggé haldokoltál. Nevetség az egész, hogy a
húgyagyúak kitalálták, hogy vígan kisétálsz arról a baszott helyről! - Vág
közbe. - De ez nem jelenti, hogy fejjel neki mész mindenkinek, mert akkor senki
sem fog hinni neked.
Ő hozta be a kajám, de szeretném ráborítani.
- Kis hülye taknyosok,
akik itt vannak, kettőig sem élnek, hogy két szaros láb nélkül még élhessenek,
mert közben belülről elvérzett! Mert a gyengéket hátra kell rakni, Heichou a nagy faszt!
Azt hiszem, másról beszélgetünk.
- Pont azért
keveredtél ilyen borzalmas helyzetbe Szakaszvezető,
mert nem látsz az ember iszonyodon túl, és nem tudsz azokban sem megbízni,
akiket meg akarsz menteni. - Ráfeszülnek az ujjaim a fém tálcára. - Az első dolog,
amin gondolkozz el, hogy hogyan várhatod el tőlem, hogy egyenrangú vendégként
bánjak veled, ha nem tudhatom biztonságban a társaim életét, akik tőled
akarnának majd megvédeni, amikor megtámadsz?
De nem tudok mozdulni. Csak a szemeim élével akarnám
felszabdalni őt.
A szobában van egy nyitott ablak, amin befúj a szél, de
lábbilinccsel nem hiszem, hogy ki tudnák ugrani rajta.
- Ha a társaid
használod pajzsnak, nem bizonyítasz semmit!
Kinyitja a mondandómra az ajtót, talán kiereszthetnél!
- Nem zárattalak a
pincébe, de ha nem adod meg a tiszteletet, megteszem, és engem nem érdekel
különösebben mit próbálsz a fejemhez vágni, de itt, ha bárkivel mocskolódni
mersz, akkor mellé a szádat is kimosom szappannal!
Rám zárja az ajtót.
Alig bírok nyelni a dühtől, hiába esik jól az étel, és csak egyszer jött vissza
egy lány, egy nagy vödörrel, teli vízzel. Olyan méz szőke volt.
- Csúnya vagy! -
köszönök.
- Én pedig Petra! -
olyat mosolyog, hogy a veteményes lefagyna. - Ezzel a vízzel tudsz majd tisztálkodni.
- és nem jutott szavam se, mert még javában a visszavágáson gondolkoztam,
amikor becsukta már rám az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése