DINNYÉK

Egy fecske nem csinál nyarat. Télen főleg nem! Kivéve, ha a madarat Hadnagynak nevezik, és akkor is csak a tavaszra van ereje...

 - Szóval Levi... - hörgi illatos szájjal. - Gyűlölöd, ha így nevezlek?

Fehér foggal mosolyog.

  Mintha sírnék, de ez nem egészen lehet. Annyira rég ittam, hogy már nem tudhatnék könnyezni sem. A testem nem is emlékszik már rá, milyen íze van a folyadéknak. Tudom, hogy a csatorna víz, nem tiszta, és felismerem a büdösödő halak szagát, egészen messziről. De mi lehet, az a tiszta folyadék?

  Elvágja a torkom, de még tudok lélegezni. Az utolsó dolog, amit életemben fogok csinálni.

 - Még mindig nem adod vissza? - kérdezi az alak. Azt hiszem, nem látom Őt, de a kése pengéjében magamat igen. Egy szemem még van, a többi mocskos, és a szám két darabban lehet. Beszélnem kellene, de nem tudom megmozdítani az alsó állkapcsom, tehát válaszolni sem fogok.

Nehezen rázom meg nemlegesen a fejem a földön, de a válaszom nem tetszik neki. Az eső sem tudta lemosni az arcom, Ő pedig annyira fölém hajol, hogy nem érezhetem az ízét sem. Végül is, azt hiszem a halál eldöntheti mit akar csinálni. Jobbom markában, egy keménykötésű kalap. Nyúzott, fekete szövetű, egy fehér szalaggal(?) átkötve. Annyira tetszett, és úgy éreztem neki nincs rá szüksége. Mielőtt elpusztulok, gondoltam legyen nekem is valamim...

- Neked... már úgy sem kell... - csúsztatom a fejem.

 - Mert vele is ronda vagy. - teszem hozzá.

 - Még vissza is beszél a taknyos utca kölyke? Akkor legyen így! Először levágom róla az ujjaid... 
Érzem, hogy a penge a négy ujjamba süllyed. Összeszorítom a fogaim, amennyire tudom, de ez semmit sem ér, hamar hangosan kiabálok a fájdalom érzésétől, de én nem adom fel! Soha, senkivel szemben sem! De nem tudom, miért. Talán rossz érzés lenne, így elpusztulni. Belegondolni, hogy csak azért születtem meg, hogy meg is haljak? Nem vagyok okos gyerek, és különben is eszemet veszi épp az ordítás.

 - Beterít a sár, és épp összehugyoztad magad - mártogatja az élt a húsomban. Ha ismerném a sírást, akkor érteném, hogy is csinálom. Két dolog jut eszembe, a fájdalom, és a félelem, de ezeket nem akartam másnak is megmutatni, de már a kezeim, és a lábaim is eltörte, ha egyedül hagyna, ugyanúgy meghalnék, és ez szar!

Elázok, beteg leszek, és kinyuvadok, de előbb talán elvisz egy falka kutya. Igazából mindegy, de én, ezzel a kalappal akarok meghalni! Az életemben mindent kivettek a kezemből! Amíg élek, nem fogom ezt már elereszteni! Hirtelen az arcom csupa nedves lesz, a szemeim alig bírom nyitva tartani a rám zúduló esőtől. Hangokat nem igen hallok, csak ha közel beszélnek hozzám. Nem vettem észre, hogy kiegyenesedik. Itt minden sötét. Valamerre arra, más gyerekek hullái, Ők nem bírták ki élve. Előbb meghaltak ezeknek a jöttüknél. Ők féltek a csatorna víztől, és nem nyúltak hozzá. A markomban ott a zsákmányom.

Valami erős a hátam alá nyúl -nincs erőm eldönteni a fejem, hogy megnézzem, Ő-e?-, és a derekamhoz, majd a jobbom ujjaiból a kalap a fejemre borul. - Levente Ackerman leszel!

…

 - Levente Ral!

Felriadok. A pilláim egészen súlyosnak éreztem, és a két karom már annyira elzsibbadt, hogy alig bírtam megmozdítani, amikor felébredtem. Így a szemeim sem tudom megtörölni. A fogda rácsai mögött, sokkal nyugodtabb vagyok. Nincs itt senki, és a priccsen ülve, még álomra is képes voltam hajtani a fejem.

A férfi velem szemben, szép kötött sálat visel, rövid szürkülő haja van, kerek arca, és mosolygó tekintete, de most annyira nem tudom... Talán haragszik rám? Bár, bárki haragudna egy tizenöt évesre, akit a sittről kell kihozni.

 - Még egy füvezésen kapás, és azonnal a javítóba irányítjuk a fiát! - pakolja egy asztalra a dolgaim a cella Őr. - Ezek voltak nálad, semmi nem hiányzik?

Végignézem. Kabát, sál, bőrkesztyűk, iskola táska. Szerintem semmi. Átadja nekem a holmim, egy erősebb gesztus kíséretében, és a másik kíséretében elindulunk kifelé az őrsről.

  Lapos a hó, és a cipőm a közepéig sem süllyedek. A fickó autója a sarkon áll, a kopasz fák, utca lámpák fényes árnyékainak takarásában. Különben felhős az ég, és csípi az arcom a hideg, ezért feljebb kanyarítom a sálam is.

Ajtót nyit az anyósülés felőli oldalon.

Tipikus családi autója van, wunderbraun-nal a visszapillantón, kis plüssökkel a kesztyűtartó fölött a műszerfalon, idegen gimnazista lány pulóvere a hátsó ülésre hajítva. Köpni akarok!

  Amíg Ő gyújtást ad, én előre hajolok, és a zoknim szárából előszedek egy másik cigarettát. A hülye zsaruk meg se néztek rendesen. Bemehettem volna egy Thompson-nal is. Otthon van kettő.

 - Itt nem dohányzol! - kapja ki a kezemből a cigarettám. Ma mindenki a baszott egészségemre pályázik?

 - Nem vagy az apám! - fújok vissza.

 - Az lehet, de ez az én autóm, és egyelőre szívességet tettem neked. Levente Ral, hm... A lányom mindig is vágyott egy fiú testvérre, de nem egy ilyen pimaszra. Különösen ha egy Ackerman-ról van szó!

Elfordítom a fejem. Még hogy egy Ackerman... AZ Ackerman!

 - Kifizetem az egészet, nem kell aggódnod, azt sem kérem, hogy szállásolj el, csak dobj ki valahol! Nem hiszem, hogy örülnél, ha a szomszédságod, az én társaságomban látna!

 - Az én szomszédságom, hadd döntsem el én! - Hátrafordul, hogy tolasson. Aztán gázt ad. Nem úgy vezet, mint Kenny, ezt már hamar észrevettem. Nem rettegek, a biztonsági övbe kapaszkodva, és a saját macskáját sem fogja elütni.

 - Szóval, Apád mit mondott rólam? - kérdezi hirtelen. Ötvennel megyünk. Keresztbe dobom a karjaim.

 - Semmit. Egy hete beszélgetett valami a csajával, és megemlítette, hogy Richard Ral. A többi az én fantáziám volt.

Kanyarodik.

 - És más nevű rokona nem volt talán? Van egy nagyon szimpatikus ismerősöm, orvos, Dr. Grisha Jaeger. És közelebb lakik, mint mi!

 - A Jaegereket utálja, a lány miatt, mit tudom én miért! - támaszkodok az ablaküvegnek a felkarommal. - Undorral a hangjában beszélt rólad, így sejtettem, hogy ha meghallod a nevem, kíváncsi leszel rám! Különben, az ellenségem barátja, a barátom, de attól még nem fogok veled elmenni. Légy szíves állj meg, hogy kiszálhassak!

 - Rendben, akkor otthon meg is teheted. Füvezés? Én is édesapa vagyok, és ha Petrát hozná ki a sittről a katonatársam, elvárnám, hogy hazáig kézen fogja kísérje.

Összébbhúzom magam, de aztán elkapom a kormányt! Velem nem fogsz szarakodni seggfej, azt meg főleg nem fogom hagyni, hogy Apámnak beköpj!

Kacsázik a szerencsétlen az úton, nem hagyom neki, hogy egyenesben tartsa a kocsi, azt akarom, hogy meg-kelljen-állnia.

Mást nem tehetve végül beletapos a fékbe, és kicsúszik a verda segge, ezért kicsit veszélyesen parkolunk le egy fa mellett.

  Elkapja a vállaim, én orrbavágom, de nekem fáj, bassza meg, de kemény ennek a feje!

 - Sszz~ - húzódni próbálok, megszorítva a kézfejem.

 - Na figyelj taknyos, nagyon türelmes férfinek nevelt az Isten szerencséje, de így az ne beszéljen velem, akit szó nélkül hoztam ki a dutyiból! - de az arca mintha arról beszélne, milyen volt a tegnapi családi vacsora. Semmi ér a halántékán, vagy kivillanó acsargó fogak. Bezzeg nekem! Végighúzom a körmeim a fülein, majd felkapaszkodom a hajába, dobbantva a lábaimmal.

 - Nem akarok hazamenni érted? Azt tudja, hogy a barátomnál vagyok! Te szerinted mi lesz? – ah, megállok a mondat közepén, persze, mindjárt meséld el, hogy vernek otthon! Az elmebeteg állatja, csak ha megtudja, hogy ilyeneket mondok, eltörné rajtam az egész széket, nem csak a lábát, mint múltkor!

  Pedig csak kigáncsoltam Marcot. A többi magától sodort el az igazgatóiba, de Marco olyan idegesítő azzal a kedves, segítőkész jellemével!

Tesin kétszer annyira.

Ha a csapattársa vagy, hétszer annyira! Jean pedig nem szereri, ha Marcot verik.

  Richard jobban belelapít a székbe, és beköti az övet rajtam. Most mi van? Megfoglak kopasztani, te ribanc!

 - Én miattad nem mondok le a pénzről, és ülök szobafogságban! Felfoglak jelenteni, sőt, rád kenem, hogy akaratom ellenére elvittél, és annak akartad beállítani az egészet, mintha még te tettél volna szívességet!

Fosok valami hazugságot a számmal, mert az előző mondatom érdekesen ott lógott a levegőben.

 - Miért nem kérsz meg, hogy alhass ma nálam, egyszerűen?

Erre nem tudok válaszolni. Csak kifelé nézek az ablakon, amíg Ő visszahelyezkedik a kényelmes ülésébe. Áh, mi ez a szarság? Idegenhez menjek, a biztos otthon helyett? Tanácstalanul kaparom meg a lábaim szárát. Át sem öltöztem, ez a kényelmetlen szaros iskolai egyenruha van rajtam, mert nem akartam összepiszkolni bármelyik utcai ruhám. Mindegyik többe került, mint amennyit az én életem ér, ennek a világnak.

 - Nekem jó. Akkor nálad alszom.

…

Csak két dolgot utálok igazán az életemben. A mocskot, és az öregeket. Ha azt mondhatnám, utálok mindenkit, akkor azt mondaná a társadalom nekem, hogy ne legyek ennyire deviáns, hogy azt hiszem, mindent tudok, és mindenkit elitélhetek.

  Mert félreértettek. Én a kedves embereket sem szeretem, és a hülye embereket sem. Nincs külön véleményem a gyilkosokról, a nemi erőszakról, vagy a háborúról. Egyedül akarok lenni, és ez azzal jár, hogy kizárok mindent.

  Akkor mégis mit keresek itt? A fák sűrű lombkoronája felett nem látszik ki az ég, a napsütés pettyekben ragyog át rajta. A kék távolsági busz nagy port verve hajtott el mellettem, csillámszerű port verve a kezemben tartott virágok ezer féle színei közé. Rohadtul nyálas az egész dolog!

  A cipőmmel a köveket morzsolok, és idegesen rágom a szám. Soha nem fogadtam el lányok közeledését. Nekem ilyenekre szükségem sem volt...

 - Itt vagyok! - zavart meg hírtelen. Hatalmas kánikula ül meg a nyakamban, ezért nehezen fogom fel, hogy nekem szólt.

Annyi idő telt el. Én pedig eddig vártam, hogy egyáltalán írjak. Hogy egyáltalán megkérdezzem, láthatom-e? Richard lánya akkora mint én, aranyszőke haja van, kerek arca és nagy szemei. Egy nyári ruhát visel, és kis papucsot, mert az Ő iskolájában, lehet, nem kötelező az egyenruha. Rajtam szürke ing van, hozentrógerrel, amit nem szeretek felhúzni a vállaimra annyira, és sötét kockás nadrág. A cipőim Pradak. De ez nem olyan fontos. Borzalmasan hátrazselézett hajjal járkálok, és nem tudom felfogni, miért nem undorodik tőlem, azóta, hogy meglátott.

Vagy inkább most, mert akkor télen, kifésültem az összes trutyit a hajamból, amint eljutottam otthonról!

 - Nekem hoztad, vagy a méhecskéé, ami belerepül? - felocsúdok. A gazok! Kicsit megrázom a csokrot, hogy kirepüljön belőle a dög, majd átadom neki.

 - Fogalmam sincs mit szeretsz, ezért összepakoltattam mindenfélét. - Ő elveszi tőlem, és rendületlenül kedves arccal nézi meg. Zsebre teszem zavaromban a kezeim.

 - Mehetünk Levente? - biccent felém. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt folytatnom kellene. Petra még egyszer megnézi a virágokat. - Vízbe kéne tenni őket, mert elszáradnak, és anyukám vágott nekünk két nagy szelet dinnyét is, a meleg miatt.

 - Jó...

A város hátsó részében laknak. A katonaság ide is telepített házakat, hogy a tisztek, és családjaik élhessenek valahol. Persze, erről a környékről vannak a legjobb pletykák, nem is értem, miért sétál mellettem ilyen nyugodtan ez a lány?

Én ideges vagyok.

  Tulajdonképpen ma megvert Kenny. Ezért nem tudok azon az úton szaladni, amin Ő olyan biztosan lépked. Ráadásul ez a borzalmas cipő is, ha összekoszolódik, bajban leszek. Soha nem kértem ilyen vackot. Egy szaros tornacipővel ellennék, mert azt könnyű kimosni, és nehezebben lesz dzsuvás, de az Ackermanok kibaszott kölyke, nehogy olyant húzzon. Pf, mekkora gyökérség. Megkérdezném ilyenkor, mondjuk Erent, az Ő szülei miért nem ilyen retardáltak? Hogy csinálja, hogy lebukott a mi osztályunkba, hogy ilyen gyökér lehet?

- Hogy vagy, Levente? - kérdezi hátra tett kezekkel, oldalra pillantatva. Petrára nézek. Fogalmam sincs. Dühösen? Félszegen?

 - Mint aki lószarba lépett. - felelem. Basszus, milyem félkegyelmű válasz ez? Mintha azzal beszélnék épp, aki a füves cigiim tekeri, dobozolja és szálítja -mert nekem nem lenne lehetőségem ezekre-, nem pedig egy lánnyal. De basszus, nem értek hozzájuk. Az a pöcs Erwin, na Ő ért hozzájuk. Mindennap egyhez tuti!

 - Ühm mármint ez a találkozás egész feldobott. Csak félő, hogy estére leesem. - jóvan kuss már! Jobb lenne ha meg sem szólalnál. Ha nem parancsolhatok valakinek, akkor tökre elvagyok veszve. Valamiért bandavezér letten végtérre is, de--

 - Elpirultál - tájékoztat a lány. Hatodjára is átlép egy repedést, és ezt már azóta megakartam kérdezni, mikor a harmadiknál már furcsa volt. Lehet mégis dilis? Nem akarok olyan Luna félét a Potterből, amit akkora titokban olvastam el, mintha Mein Kampf lenne.

 - Miért léped át a repedéseket? - csúszik ki a számon. Udvarlás, ülj le egyes Levente. Behúzom a nyakam, és azt kívánom zavarjon meg minket Eren. Engem megzavarni különösen szeret, legalább kizökkentené ezt a béna szereplésem, és önmagam lehetnék...

 - Remélem fára mászni azért tudsz! - neveti ki a nem létező gyermekkorom, nem sejtve mennyire beletrafált - Igazság szerint nem vagyok babonás, de Apa olyan viccesen csinálta kiskoromban. Egyszerűen balszerencsét hoznak. Ha rálépsz a repedésre. Nem vagyok flúgos, csak katonai iskolába járok, és annyira megszoktam a mozgást, hogy furcsa a hiánya. Alig várom, hogy vége legyen a tavaszi szünetnek! Egyébként... te egyenruhában vagy!

 - Nálunk nincs tavaszi szünet. Rövidített órák vannak. - felelem. Gyűlölöm az iskolánk. Megállunk a járdaszegély peremén, és Ő kulcsok után kezd kotorászni a zsebeiben.

 - Megjöttünk! - nyit be egy rozsdás vaskapun. Kőkeritésük van, liánokkal körbefuttatva. - Ne ijedj meg Auruotól, minden szünetben és hétvégén besegít a házimunkába, afféle kamu meló, hogy engem zaklathasson! Teljesen belém van esve. - mosolyog.

Én ezt nem tartom olyan örömtelinek.

 - Bár azt hiszem, téged nem foglak félteni! Csak eddig minden fiú barátomat a halálba piszkálta, és nem mernek átjönni. - nézi kínjában a kis cipőit. Átvezet a kerten, a kulcsait pörgetve a mutató ujján.

  Egy elavult fa ajtójuk van, két zárral. Viszont a lakásuk belsejéből mérhetetlenül gej szeretet áram csap pofán. Nem kellene bemennen, mert hiányozni fog otthon.

 - Üdv Auruo! - köszön egy bongyor-, füléig érő-, szőkehajú srácnak. - Ő Levente, légyszi, nyomatékosan megkérlek, hogy ne piszkáld!

 - Cöh! - fordít nekem hátat a seprűjét a hátára dobva. Végigveri a gerincem a hideg, ahogy látom a port tömbbe szállni.

 - Erre! Itt a konyha! - vezet be egy helyiségbe. A mienk nagyobb, de ez a konyha tele van minden szarral. Fűszerek, olajok, zöldségek, hűtőn egy rakás kép, meg jeles dolgozatok.

 - Auruonak sok testvére van, az édesapja pedig megsérült, ezért leszázalékolták. Apa mindig vendégül látja, ha itt dolgozik, hogy ne kelljen mindennap utaznia. - benyúl a hűtőbe és két hatalmas szelet dinnyét tesz ki. Basszus, ez annyira nem nekem való!

 - Sajnálom, de most hazamegyek...

Ö lerakja a tányérokat dinyékkel, miközben felállok. Idegesen igazítom a felsőm, majd elindulok kifelé, de Ő elkapja a kezem. Csak ezt ne! Mert én...

 - Eressz el. Nem akartalak becsapni, és ha nem lennél szimpatikus, egyszerűen hazudnék valami durvát, de...

 - Én nem vagyok hülye, mint a korombeli lányok! - mondja higgadtan - Remélem ezzel tisztában vagy!

És? Miért kellene hülyének lenned!

 - Senki nem mondta, hogy az vagy! Egyszerűen ez az álom, nem az enyém! Nekem ez túlságosan ragad! És nekem nem kell olyan lány, aki ezt várja el tőlem egy szer--

Úgy felpofoz, hogy megfordul a fejem. Megérintem az arcom, viszont a szemeim elszürkülnek. Akármilyen véglény lehet, én nem tűröm el tőle, hogy bántson!

 - A kurva anyádat! - fujok rá - Azt hiszed mert fiú vagyok, nem ütök vissza? Vagy a barátod miatt vagy ilyen biztos a dolgodban!

 - Nem Levente. Egyszerűen nem szeretem, ha valaki azt hiszi cukorból vagyok! Egy millió kedves fiút megkaphatnék, de nekem, Te kellesz, mert én elhiszem magamról, hogy megtudlak menteni!

 - Én normális vagyok! - ordítok rá, mire Ő egyszerűen megcsókol. A szívem egyszerre elfelejt verni, a szemeim leragadnak. El kellene löknöm magamtól!

 - Aki tizenöt éves fiú létére nem tud csókolózni egy lánnyal, az nem normális. - ereszti el az ajkaival az ajkaim. Megütött a forróság. Szédülök, és lázfoltokat érzek az arcomban...

 - Megehetem még azt a dinnyét? - kérdem.

 - Igen, igen. Ülj le...!

Elhúzott a tavasz, elhúzott a nyár, Eren lebukott hozzánk, de a dinnye ízére még mindig emlékszem.